7 olyan film, amelyek elsőre talán butaságnak tűnnek, de valójában zseniális szórakozást nyújtanak 1. **Felnőtt mesék** - Egy olyan animációs film, amely tele van abszurd humorral és elmebeteg karakterekkel, akik a legváratlanabb helyzetekbe keverednek.

Van, hogy nem Shakespeare-re vágyunk, hanem csak arra, hogy halálra röhöghessük magunkat másfél-két órányi vegytiszta hülyeségen. Ezek a filmek pedig okosan, tudatosan elégítik ki ezt az igényt.

Egy ilyen listát elképzelni sem érdemes a filmvilág legnagyobb ostobaságának említése nélkül. A "Dumb és Dumber" nem csupán egy vígjáték, hanem egy igazi tanulmány arról, hogyan képes Jim Carrey a saját, jellegzetes mániáját a végletekig fokozni. De ne feledkezzünk meg Jeff Danielsről sem, akinek a karaktere szintén megérne egy külön misét a furcsa, ám annál emlékezetesebb pillanatai miatt. Két ember között a kémia nem mindig az észről szól; itt a két színész mesterien hangolja össze a hülyeségeket, és ezáltal egy felejthetetlen élményt teremt.

Ahogyan a listánk többi filmjénél, itt is a cselekmény a legkevésbé lényeges aspektus: csupán annyira van szükség, hogy történjen valami ezzel a két bolondos karakterrel, hogy legyen mentségük a hibbant viselkedésre. Carrey és Daniels pedig őrült energiával ragadják meg a kínálkozó lehetőségeket – ami sajnos azt jelenti, hogy a pár éve bemutatott folytatásra már jócskán kifogytak a lendületből.

Az Üldözési mánia tényleg olyan, mint egy élőben megcsinált rajzfilm, amelyben Tapsi Hapsi meg a Gyalogkakukk szerencsétlenkedései helyett olyan sztárokat néznénk komikusan kínlódni a fizikai és józan ész béli lehetőségek határán bőven túl, mint Rowan Atkinson, Whoopi Goldberg, John Cleese, vagy Cuba Gooding Jr.

A sztori szerint egy különc milliárdos (Cleese) felajánl rengeteg pénzt egy csapat idiótának, csak versenyezniük kell érte: amelyikük legelőször odaér a több száz mérföldre található zsákmányhoz, az megtarthatja az egészet. Megindul hát a verseny az idővel és a valósággal szemben, olyan halmozottan hátrányos elmére valló szituációkkal megfűszerezve, mint például a hőlégballonból a lábánál fogva kilógatott tehén fenyegetése. Az első perctől az utolsó Smash Mouth koncertig semmi értelme semminek, ami ebben a filmben történik. Pont ez teszi feledhetetlenné.

Nemcsak a debil vígjátékok, hanem a független filmek történetében is jelentős alkotás volt a Nevetséges Napóleon, amelyet mindössze 400 ezer dollárból készített el Jared Hess és csapata. Az azóta kultuszfilmmé vált, a belé fektetett pénzt többszörösen visszahozó, 46 millió dollárt termelő vígjátékot a kritikusok egy része nem tudta hová tenni bemutatójakor, ám a közönség értette és értékelte a pihent agyú humort. Még manapság is fel-feltűnnek a filmből származó mémek az interneten, és pár havonta ki lehet szúrni a város utcáin egy-egy "Vote for Pedro!" feliratú pólót.

Jon Heder a középpontban fittyet hány a "sose told fullba a kretént!" tanácsra, és teljes átéléssel, félelmetesen leleményesen butul be a szerepébe. Mellette pedig egy sor elhivatott mellékszereplő tűnik fel, akik mind külön-külön is szórakoztató különcök, és egy film keretein belül összegyűlve garantálják, hogy a hülyeség áradata egy pillanatra se apadjon. Ritkán adódik olyan, hogy valaki a humor egy teljesen új alműfaját teremtse meg, de 2004-ben ismét tanúi lehettünk ennek a csodának.

A Feketék fehér háttérrel való végignézése olyan élmény, mintha részeg vagy bódult stand-up komikusok szürreális, egymásra épülő, értelmetlen történeteit hallgatnád másfél órán keresztül. Miközben próbálnak egyre nevetségesebb szintre emelkedni, a kényszeres röhögőgörcsük csak tovább fokozza a helyzet abszurditását.

Az, hogy mennyire élvezzük ezt a filmet, nagymértékben függ a hangulatunktól. Ha éppen egy laza, bulizós estében vagyunk, ahol a komolyságot hátra hagytuk, akkor a „Feketék fehéren” gyerekes, kaotikus világa, a hangos és zavaros bája talán fel tudja dobni a napunkat. Azonban, ha egy kicsit is komolyabb szellemben érkezünk, érdemes elkerülni ezt a méltán félreértett alkotást, mert könnyen csalódást okozhat.

Robert Rodriguez 2007-es Terrorbolygója a Tarantinóval közösen létrehozott Grindhouse koncepció révén menekült meg attól, hogy teljesen agyatlan szórakozássá váljon. Ezzel szemben a 2010-es Machetében már háttérbe szorultak az alkotói elképzelések, és egyre inkább az önfeledt őrület vette át a főszerepet. Ebben a nevetségesen véres, de rendkívül szórakoztató gengsztergyilkosságban végre Danny Trejo is kiemelkedő szerephez jutott, aki Rodriguez egyik kedvenc színésze, eddig csupán a háttérből támogatta a rendező filmjeit.

A Machete eredetileg egy hamis előzetesként indult, amit a Grindhouse előtt vetítettek a mozik, Rodriguez és Trejo azonban bebizonyították, hogy halálosan komolyan veszik ezt a viccet. Hajmeresztő, ám kielégítő volt látni, ahogy a pár percben működő poén ilyen jól megállja a helyét teljes filmként is. No meg azt is, hogy a film egy pontján feltűnik a semmiből Antal Nimród, és magyar nyelven kezdi el osztani a Trejo által alakított keménycsávót. Öcsém...

Gyermeki szemmel valószínűleg egy ingerdús, a figyelmet nagyon könnyedén lekötő, színes-szagos élmény a Bébi úr. Ha viszont érettebb fejjel nézzük Tom McGrath animációs filmjét, akkor meg is értjük, mi folyik itt a háttérben: ez az alkotás arra jó, hogy időben elkezdje felkészíteni a kicsiket David Lynch filmművészetének befogadására.

A Bébi úr logikája az érzelmekre és a gyermeki ösztönökre épít, a racionális gondolkodás és az értelem helyett. Ezzel garantálja, hogy még a legkisebb IQ-val rendelkező nézők számára is felejthetetlen, mélyen megérintő élményben legyen részük. Emellett mesterien manipulálja a valóságérzékelésünket, lehetővé téve, hogy még a legváratlanabb pillanatokban is újraértékelhessük a történetet, amely egyszerre tűnik abszurdnak és misztikusnak, tele ősi jelentésekkel és rejtélyekkel.

Nézd meg a Prime Videón, a Netflixen vagy az Apple TV+-on!

Jared Hess a Nevetséges Napóleonban épp annyi abszurd ötletet hozott létre, amennyit a 400 ezer dolláros költségvetés lehetővé tett, majdnem két évtizeddel később viszont megmutatta, hogy ugyanezen lelkes maximalizmussal akár 150 milliót is el tud költeni. Ha valaki, akkor ő igazán tudja, hogyan ösztönözze a közönséget arra, hogy a vetítéseken minél inkább elveszítsék a józan eszüket. Az Egy Minecraft film pontosan erre hivatott: hogy a tinik együtt nevethessenek, míg hülyére röhögik magukat. Jelenleg a piacon alig találni olyan szórakoztatóipari terméket, amely ügyesebben, profibban és hitelesebben éri el ezt a célt, mint a már több mint félmilliárd dollárt hozó videojáték-adaptáció.