"A piac csupán a naivak terepe, valójában a monopóliumok létrehozására kell fókuszálnunk." – Ez aggasztó kérdéseket vet fel, hogy mi fog történni az AI világában.
A mesterséges intelligencia (AI) kutatásának dominanciáját és a mögöttes okokat, valamint következményeket alaposan körüljárja Karen Hao Az AI birodalma (The Empire of AI) című könyvében, amely a HVG kiadásában látott napvilágot. A szerző kiemeli, hogy a területen élen járó OpenAI cég, különösen Sam Altman, a vállalat ellentmondásos vezetője, nem csupán a figyelem középpontjába kerül, hanem a széleskörű kutatások és interjúk révén, több mint 250 beszélgetés alapján részletesen feltérképezi az AI-ipar működését és a technológiai fejlődés által kiváltott hatásokat. A könyv célja, hogy rávilágítson arra, milyen következményekkel jár, hogy a mesterséges intelligencia kutatása egyre inkább néhány nagyvállalat kezében összpontosul.
A Hongkongban élő egyesült államokbeli újságíró könyve elsősorban azzal tűnik ki az AI-ról szóló, tömegével megjelenő művek sorából, hogy elkötelezetten a valóságot kutatja. A szerző nem rest chilei környezetvédőkkel beszélni, akik a kaliforniai nagyvállalatok energiaigényes adatközpontjai ellen küzdenek az USA által az utóbbi évtizedekben a gazdaságpolitikai próbababa szerepére kárhoztatott dél-amerikai országban. Megszólít venezuelai és kenyai munkásokat is, akik a legalantasabb adatfeldolgozó munkával, centekért tisztítják meg az AI számára nélkülözhetetlen adatokat.
A technológiai újságírás élvonalában elismert újságíró szerint a "birodalom" fogalma kulcsfontosságú ahhoz, hogy megértsük a nagyvállalatok, mint az OpenAI, a Google és a Microsoft működését. Ő úgy véli, hogy ezek a cégek a múlt gyarmatosító törekvéseinek mintájára lépnek fel, erőforrásokat kisajátítva a saját hasznukra. Eközben a helyi közösségek, ahol tevékenykednek, egyre inkább kiszorulnak, és képtelenek védekezni a rájuk nehezedő nyomás ellen, ahogy fokozatosan nincstelenné válnak. Az újságíró szavai arra figyelmeztetnek, hogy a technológiai forradalom nem csupán innovációt, hanem mély társadalmi következményeket is hozhat.
Noha a metafora lehetőséget ad számára, hogy világszintű folyamatokat elemezzen, látni a keretezés korlátait is. Az AI ipara nem meghódítja a globális Dél országait, hanem a világgazdasági szereposztás szerint használja ki ezeknek az államoknak a munkásait, közvetítőcégeken keresztül. Ugyanez a logika kezeskedik arról, hogy az előzetes tőkefelhalmozásnak betudhatóan az innováció a globális Északon jöjjön létre, nyerjen elismerést és jusson a tudás formájára. Az egyik AI-guru ki is fecsegi a könyvben, hogy a piac csak a lúzereknek való, a monopóliumra kell törekedni. Ám ez nem ellentétes a kapitalizmussal - hanem belőle következik.
Hao legélesebb fegyvereként az AI kutatásának illúzióit leleplező kritikája a Szilícium-völgy elitjéről készült leírásokban bontakozik ki igazán. Egy olyan barátságtalan világképet fest, ahol a fehér férfiak uralkodnak, s a technológiai elit a legextrémebb külsőségekben találja meg boldogságát: fegyvergyűjtemények, sportautók, és a ketamin használata. Nők és színes bőrű tehetségek csupán epizódokban tűnnek fel, míg a főszerepet az AI bűvöletében élő megszállott tudósok, kiszámíthatatlan géniuszok és magánéleti problémákkal küzdő manipulátorok játsszák. Ezek a karakterek szinte azonnal elfeledkeznek saját dilemmáikról, amikor arról van szó, hogy nonprofit kezdeményezéseiket profitorientált vállalkozásokká alakíthatják. Hao szerint a technológiai szektor tudatosan választotta az ideális ideológiát, amely a "várható érték" szellemében figyelmen kívül hagyja a jelen problémáit, ezzel teret engedve a moralizálás nélküli, egyre kiterjedtebb meggazdagodásnak.
A könyvben egymás mellé kerülnek a globális Dél munkásai a Szilícium-völgy dolgozóival. Karen Hao újra és újra arra figyelmeztet: ne csábuljunk el a San Franciscó-i cégóriások székhelyének szemkápráztató látványától, amelyek tőszomszédságában szegénynegyedek vannak. Az egykori ipari épületből kialakított, brazil formatervezők által megálmodott bútorokkal berendezett épületek dolgozóinak valójában kevés ráhatásuk van a munkájukra. Az elbocsátások előzetes egyeztetés nélkül zajlanak, s mind gyakoribbá válnak, ahogy a ChatGPT és más alkalmazások hasznosságát illetően kételyek merülnek fel. A rendszertelenül összehívott vezetőségi gyűléseken a beosztottak letorkolása nem kirívó esemény. A Szilícium-völgy dolgozói Sam Altman elbocsátásáról és a cég élére való visszahelyezéséről - amely események a könyv narratív keretét adják - szintúgy a médiából értesülnek, mint a lépések okait találgató újságolvasók. Ugyanígy történik a legközelebbi munkatársaikkal is, akiknek a menesztéséről a legtöbbször csupán az árulkodik, hogy nem érkezik válasz a munkahelyi e-mail-címükről.
A mesterséges intelligencia biztonságos alkalmazásáért felelős egység figyelmeztetései gyakran a figyelem perifériájába szorulnak, különösen azokban a részlegekben, amelyek a termékek előállításáért és a kutatásért felelnek. Az AI által generált illúziók, a vállalat alkalmazásaiban megjelenő rasszista megnyilvánulások, valamint a "copyleft" mozgalmak által létrehozott, a szerzői jogi korlátokat megkerülő könyvtárak integrálása mind a problémák gyökereihez vezethető vissza. Karen Hao viszont rámutat arra, hogy a földrajzi távolságok ellenére Santiago és San Francisco, valamint Kenya és Kalifornia ugyanannak a globális rendszernek a részei. Bár eltérő kihívásokkal néznek szembe, a világszintű tőkefelhalmozás mechanizmusai révén elválaszthatatlan kapcsolatban állnak egymással.
Hao könyvéből következik, hogy az AI-ról alkotott uralkodó nézet a kapitalizmus által áramvonalasított elképzelésekbe illik. E szerint a felfogás szerint a nyelv prediktív, számszerűsíthető, a statisztika karámjába zárható. Nincs helye annak, ami zavaró, ami a váratlant, az előre nem láthatót érlelheti magában. A nyelv simára csiszolásáról van szó a célnak megfelelően. A célt pedig egy szűk elit határozza meg, amely az AI-kutatás kezdete óta a támogatók kegyét keresi. Az állami érdek (védelmi beruházások) és a tőkének való kitettség következménye, hogy szinte egyetlen eljárás, a gépi mélytanulást elősegítő, mind nagyobb adattömegeket és számítási képességet kívánó skálázhatóság uralkodott el az AI-kutatásban. Hao erős kételyeket támaszt azt illetően, hogy a mesterséges intelligencia a gondolkodás és kreativitás imitálásán túl bír-e értékelhető képességgel. Azt sugallja, hogy pusztán a megelőző betanítások eredményét látjuk visszaköszönni.
Nem a jövőre kell tekintenünk: figyelmünket a jelenlegi problémákra kell irányítanunk - ezt a lényeges üzenetet közvetíti Karen Hao. Az AI-tól való félelem nem a munkánk elvesztéséből fakad, hanem abból a kérdésből, hogy miért engedhetik meg a vezetők, hogy már most azzal fenyegetőzzenek: a mesterséges intelligenciával végeztetik el a feladatokat, még akkor is, ha az eredmények silányak. Hao könyvében optimista következtetéseket von le: ha összefogunk, megálljt parancsolhatunk az édesvízkészleteket pusztító adatközpontoknak, és az AI-t bölcsen felhasználva, az érintettek széleskörű bevonásával olyan mesterséges intelligenciát alakíthatunk ki, amely valódi szükségleteinkre válaszol. Még nem késő, hogy az AI-t a javunkra fordítsuk, és csak azokat a munkákat vegye el tőlünk, amelyek valójában már értéktelenek voltak.
