"Amikor karjaiba zár, a világ mintha eltűnne" - A legszebb, legszomorúbb és legkülönlegesebb ölelések meséi.

Amikor azon merengtem, hogyan indítsam ezt a cikket a saját élményeimmel, meglepődtem, hogy melyik ölelésem ugrott be először. Családom mindig is az ölelések híve volt; a mai napig szívesen ölelkezünk egymással, és ezt a bensőséges szokást nagyon értékelem. Ám a fejembe villanó első ölelés nem a boldog pillanatok egyikéből származott, hanem egy szomorú emléket idézett fel: aznap történt, amikor apukám barátnője váratlanul távozott az életből.

A hajnal első fényei között érkezett a telefonhívás, és szinte azonnal rohantunk a kórház felé. A folyosón apukám állt, akit eddig sosem láttam még ennyire sebezhetőnek – zokogva borult a nyakamba. Az ölelése súlyos volt, mintha a világ összes terhe nehezedett volna rám, és ekkor tudatosult bennem, hogy ez a pillanat valami egészen új kezdetét jelenti: mostantól nekem kell őt támogatnom. Eddig ő volt az én erőm forrása, most viszont én lettem a támasza.

De persze van rengeteg boldog ölelős történetem is, ahogy olyan is, ami engem támasztott, vigasztalt, nyugtatott meg. Ismerem a viszontlátós és búcsúzós ölelést, és azt is, amikor a szereteted szeretnéd kifejezni úgy, hogy majd' összeroppantod a másikat.

Mindenkinek vannak olyan emlékezetes ölelései, amelyek mélyen beleivódtak az életükbe, és ezek a pillanatok csodálatosan tükrözik, hogy mennyiféle jelentőséget hordozhat ez a látszólag egyszerű gesztus. Ezek az ölelések nem csupán fizikai érintések, hanem érzelmek, emlékek és kapcsolatok szövevényes hálója, amelyek nélkülözhetetlenek az emberi lét szövetéhez. Most pedig következzenek ezek a különleges történetek!

A legnagyobb kedvencem az anyukám ölelése. Amikor becsukom a szemem, és mélyen belélegzem az illatát, úgy érzem, mintha visszarepülnék a gondtalan ovis éveimbe, ahol a szeretet mindig körülvett, és semmi másra nem volt szükségem.

Az első dolog, ami eszembe jut, az az emlékezetes pillanat, amikor apám az esküvőnkön, a szülők köszöntése után, könnyes szemekkel ölelt magához. Soha nem volt kifejezetten érzelmes ember, de abban az ölelésben benne volt 29 évnyi szeretet, az elengedés fájdalmával vegyítve. Már 4 és fél éve távozott közülünk, és az esküvőnk is már 14 éve volt, de arra az ölelésre és arra az érzésre, amit akkor átéltem, élesen emlékszem.

"A nagymamám, ahányszor mentünk hozzá Salgótarjánba, az ablakból lesett minket, hogy mikor érkezünk. Mire az ajtóhoz értünk, már ott állt, és a puha, meleg nagyikarjaival ölelt át szorosan - mindegy, hogy 10 vagy 30 éves voltam, gyerek vagy már én is anyuka. Kb. 7 éve halt meg, de ezt sose felejtem el, a hazaérkezés és a szeretet érzete annyira élénk még mindig." (Zsuzsanna)

"Amikor először tartottam a mostani párom karjaiban, olyan érzés fogott el, mintha végre hazaérkeztem volna. Azóta, bármennyire is nehezek a pillanatok közöttünk, egyetlen ölelése mindent elfeledtet velem, és a világ egyszerűen eltűnik körülöttünk." (Heni)

Az első szülésem során, miután császármetszést hajtottak végre, azonnal elvitték a kisfiamat, és hosszú ideig nem láthattam őt. Ez volt a megszokott protokoll: csak egy gyors puszira hozták be a műtőbe, míg engem varrtak össze. Ám amikor a lányom érkezett, azonnal a mellkasomra fektették, és én csak szorosan öleltem magamhoz. Nem vitték el, nem is volt rá szükség, én pedig átélhettem azt a csodát, hogy a karjaimban tarthatom, ameddig csak szerettem volna. (Anna)

Kolléganőm többször is megmentett a puszta ölelésével, amikor a munkahelyemen a mélypontomra érkeztem. Amikor az ember depressziósan égeti a gyertyát mindkét végén, és a körülötte lévő világ egy kaotikus, zűrzavaros tenger, könnyen előfordul, hogy összeomlik. Abban a nehéz pillanatban ő volt az, aki megerősített, akinek a vállán kisírhattam a felgyülemlett feszültség egy részét. Nem firtatta a dolgaimat, nem ítélkezett, nem próbálta megérteni - egyszerűen csak jelen volt. Különösen közel kerültünk egymáshoz azóta.

Nehéz helyzetben vagyok, mert sosem voltam az a kifejezetten ölelkezős típus. A családom mindig is zárkózott volt, érzelmileg nehezen megközelíthető, és ennek a hatását még mindig magamon érzem. Apukám halála volt az a fordulópont az életemben, amikor először tapasztaltam meg az ölelés csodálatos erejét. Az első, akik megöleltek és megosztották velem a fájdalmamat, a nagyobb gyerekeim óvónői voltak. Ők voltak azok, akik megtartottak, velem sírtak, és ezzel hihetetlen mennyiségű érzelmet és erőt szabadítottak fel bennem.

A párom nem a szavak embere, és az érzelmei sem mindig áradnak túl. Azonban az elmúlt három év során mesterévé vált annak, hogy a feszültségek idején, amikor a szavak elmaradnak, egyszerűen csak rám néz, odalép hozzám, és szorosan átölel. Az ölelése ereje, amit izmos karjaival nyújt, éppen annyira biztosít, hogy megőrizzem a nyugalmam, és érezzem a támaszt. Ez az ölelés valósággal varázslatos.

"Tavaly kaptuk meg kisfiam diagnózisát Angelman-szindrómára. Teljesen összeomlottam, nagyon mélyre kerültem napok alatt. Egyik délután apukám átjött hozzám, és akkor úgy ölelt meg, hogy egyben meg is tartott ebben a szituációban." (Zsófia)

A második randim végén, egy igazán kedves ember társaságában voltam, amikor váratlanul összefutottunk a halott bátyám kislányával, akit már nyolc éve nem láttam. Szinte azonnal összeroskadtam a fájdalomtól, és a könnyek csak úgy törtek fel belőlem. A randipartnerem viszont ott állt mellettem, és csak ölelt, olyan mélyen megértő volt, hogy nem próbálta meg helyrehozni a helyzetet, nem akarta, hogy elfelejtsem a fájdalmamat, csak egyszerűen jelen volt, és elfogadta, hogy most ez így van.

"Miután az exem bejelentette, hogy lelép, kb. sokkot kaptam és lementem az ikrekkel a játszótérre. Az egyik anyuka-barátnőm látta, hogy baj van, és megkérdezte, mi történt. Kiborultam, elmondtam neki. Ő csak megölelt szorosan, és azt mondta, minden rendben lesz, kemény csaj vagyok, ebből is főnixként jövök ki. Bejött." (Bianka)

"Nem vagyok ölelkezős típus. Nem is nagyon engedem, hogy megöleljenek. Egyszer viszont nagyon el voltam keseredve egy iszonyú nehéz terápiás ülésen. A terapeutám pedig, a terápiás keretekkel nem törődve, megölelt. Ott akkor megtörtént valami, ami aztán a sikeres traumafeldolgozáshoz vezetett. Az az ölelés hozzáférhetővé tette a gyerekkori emlékeimet." (K.)

Amikor elkezdtem a body positive szemléletű aktfotózást, olyan mély és személyes történeteket osztottak meg velem a vendégeim, amelyek valóban megérintettek. Emlékszem egy nőre, aki eljött hozzám, és elmondta, hogy egy közeli hozzátartozója molesztálta őt. Számára a traumafeldolgozás egyik kulcsfontosságú lépése az volt, hogy elfogadja és felvállalja a testét, és ebben a fotózás nagyon fontos szerepet játszott. Hosszan beszélgettünk, miközben fotóztunk, és a munka végén mélyen hálás volt, megölelt, ami rendkívül megható pillanat volt számomra.

Ápolónőként tevékenykedtem a koraszülött osztályon, és egy különleges pillanat maradt meg bennem, amikor egy édesanya az inkubátor mellett megölelt. Visszaöleltem őt, és az a gyengéd gesztus csodálatos hatással volt ránk. Az az ölelés egy olyan erőt adott neki, hogy azon a napon végre karjaiba vehette a lélegeztetőgépen lévő kisbabáját. Számomra is felejthetetlen élmény volt, hiszen megtapasztalhattam, milyen hatalmas jelentősége van a felnőttek közötti ölelésnek és érintésnek a támogatásban. (Ibolya)

Az első gyermekünk valóban nagyon sírós és nyugtalan természetű volt. A szülés is igencsak megterhelő volt, és utána minden egyes nap hosszú órákon át küzdöttünk a feszültséggel. Amikor a második babánk megszületett, néhány hónappal később kontrollra mentünk, és akkor "panaszkodtam" a doktornőnek, hogy valami nem stimmel. Kérdezte tőlem, hogy mi a gond. Elmondtam, hogy borzasztóan aggódom, mert ez a kisbaba szinte soha nem sír. Biztos voltam benne, hogy valami baj van, hiszen a korábbi tapasztalataim alapján ez nem normális. Kérdezte, hogy ha éhes vagy fáradt, akkor sír-e. Mondtam, hogy akkor persze, de én nem ehhez szoktam hozzá... Ekkor mosolyogva megölelt, és azt mondta: "Ne lepődjön meg, de most meg fogom ölelni. Anna, maga megérdemelte ezt a gyereket!". A második mondatot már az ölelés közben mondta el. Most is könnybe lábad a szemem, ha erre a pillanatra gondolok. Annyira felszabadító volt, és meglepett az őszinte kedvessége! Olyan jól esett, hogy nem nézett hülyének, hiszen pontosan tudta, mit éltem át a múltban a gyerekeimmel kapcsolatban.

"A második gyerekemmel voltam várandós, és elmentem egy beszélgetésre, amit az itteni bába tartott. A végén odaléptem hozzá, és kérdeztem VBAC-ról. Ő visszakérdezett, hogy a császárt feldolgoztam-e már. Nevetve mondtam, hogy persze, már 6 éve volt. Aztán bepárásodott a szemem. Megölelt, és én zokogtam a vállán. Ott engedtem el igazán, pedig nem volt rossz a szülésélményem. "Csak császár volt." Azóta is hálás vagyok neki." (Réka)

A Kékgolyóban jártam kontrollvizsgálaton, és a doktornő a vizsgálat végén közölte velem, hogy bár még egy évem van a rettegett ötösből, a tünetmentességem és a kedvező eredmények miatt most elválnak az útjaink. Nagyon sok új beteg érkezik, így a helyemre másnak kell jutnia. Ekkor hirtelen elöntöttek az érzelmek, és sírni kezdtem, hogy mi vár rám most. A doktornő és az asszisztens azonnal megöleltek. Úgy érzem, az ölelés az egyik legszebb és legmeghatározóbb dolog a világon. (Anita)

"Élesen él bennem az utolsó ölelés emléke a nagymamámmal. Akkor már nagyon törékeny volt, mint egy szellő átfújta volna, és a betegségtől alig tudta felemelni a karjait. Csak odahajoltam hozzá, mert úgy éreztem, hogy bármelyik mozdulatommal összetörhetem ezt a gyengéd pillanatot. Másnap elment." (Anna)

Sokáig küzdöttem az ölelkezés gondolatával; szinte idegennek tűnt számomra. Az egyetem befejezése után azonban megkaptam az első kosárlabdacsapatomat, amely 8-9 éves lányokból állt – ma már felnőttek, de akkor még gyerekek voltak. Ezek a kicsik állandóan megöleltek, és ez a gesztus számomra teljesen új volt. Eleinte úgy próbáltam viccelődni, hogy a homlokukat fogtam, amikor jöttek, hogy elérjem őket. De ahogy telt az idő, megtanultam befogadni az öleléseiket, és ez egyre természetesebbé vált számomra. Későbbi csapataimban már nem volt kérdés, hogy a gyerekek jönnek és megölelnek. Ők tanítottak meg arra, hogy nyitott legyek, és elfogadjam azokat is, akik nem álltak olyan közel hozzám.

Milyen különleges ölelések maradtak meg bennetek? Osszátok meg velünk a kommentekben a legemlékezetesebb pillanatokat!