Az én hetem Karafiáth Orsolyával: Van-e lehetőség a visszatérésre?

Sorozatunk keretében öt tehetséges írót kérdeztünk meg, hogy öt különböző kulcsszó segítségével osszák meg velünk az elmúlt hét történéseit. Karafiáth Orsolya számára az alábbi szavak szolgáltak inspirációként: e-mail-terror, toronyiránt, kifizetőhely, Bindzsisztán, és Trump-boom. Az ő egyedi perspektíváját várjuk, ahogyan ezek a fogalmak összefonódnak a mindennapjaival, és milyen különös színezetet adnak a hét eseményeinek.

A napokban egymás után estek meg velem a következők: egy férfi akkora ütést mért a villamoson a karomra, hogy jó pár napig alig tudtam rendesen megmozdítani. (Senki meg nem védett.) Később egy étteremben a mellettem lévő asztalnál ülő pár női tagja hirtelen odafordult felénk, és nagyon alja stílusban odaköpte, hogy hallgassatok már el, kurva unalmasak a történeteitek, ami után majdnem verekedésig fajult közöttünk az ügy. Aztán másnap a színházban, még bőven az előadás kezdete előtt (még zajlott a leültetés) az előző sorból egy habzó szájú nő fordult felénk, és így szólt ránk: kussoljatok már.

Nyugtalan és érzékeny lélek vagyok, akit mélyen megérintenek a környezetem rezdülései. Éppen ezért tudatosan próbálom távol tartani magam a külvilág zűrzavartól, de amikor az durván betör az életembe, nem tudom kizárni. Évek óta aggaszt a tendencia, ahogy a durva és bántó bánásmód normává vált a társadalomban. Mintha mindenkinek volna egyfajta engedélye ahhoz, hogy így viselkedjen. Már régóta nyilvánvaló, hogy az emberekkel szabadon bánhatunk, ahogy csak akarunk. A propaganda hatása egyre inkább érezteti a hatását, és a valóság olyan, mintha a "geci" evolúciója valósult volna meg. Ma már a legjobb társaságban is megengedett a trágárság, és ha ez vigaszként szolgál, akkor készüljünk fel arra, hogy a jövőben simán leköpnek minket az utcán. Ha egyáltalán még képesek leszünk gondolkodni. Mert a gondolkodásunk határait is alaposan át kellene gondolnunk.

Hétfőn részt vettem egy közéleti stand up-on, amelyet a mindig szórakoztató Csokién vezetett. Nagy rajongója vagyok ennek a műfajnak, bár van néhány fenntartásom: gyakran úgy tűnik, hogy a hasonló nézeteket valló emberek gyűlnek össze, és az események inkább egy közös kiáltásra emlékeztetnek, mintsem valódi diskurzusra. Ez persze nem teljesen haszontalan, hiszen a közös érzéseink kifejezése néha felszabadító lehet. Csokién előadásának egyik legérdekesebb gondolata az volt, hogy elengedhetetlen a tájékozottság, főleg ha el akarjuk kerülni, hogy a "csőcselék" sorába sodródjunk – bár, tegyük hozzá, én még nem találkoztam olyan emberrel, aki büszkén vállalná ezt a címkét. Jelenleg azonban éppen ezt a tudást próbálják eltüntetni a lábunk alól. A tények és a valóság szőnyege egyre inkább eltűnik, mi pedig egy paradigmaváltás közepén állunk. Nem is csoda, hogy a zsigeri reakciónk gyakran a frusztráció. Ez a feszültség pedig hajlamos arra, hogy agresszió formájában törjön a surface-re.