"Azért vagyok itt, mert az elnökünket megfenyegették" - Petrás Mária bátor kiállása.

„Olyanok vagyunk, mint a piros alma: kívülről vonzóak, de belül romlásnak indultunk” – fogalmazta meg Petrás Mária, a moldvai csángó népdalénekes és keramikus a magyarság helyzetét Erdélyben és Moldvában. Művészi pályafutását világszínpadok és rangos elismerések övezik, mégis átélte azt a fájdalmassá vált időszakot, amikor antiszemitizmussal vádolták, és emiatt koncertjeit le kellett mondania. Azóta is mélyen igazságtalannak tartja ezt a bélyeget, és határozottan elutasít minden formáját a diszkriminációnak. Az ő története a művészet erejéről és az emberi méltóság védelméről szól. Portré.

Petrás Máriát legtöbbször csángó népviseletben látni, most, pomázi otthonában egyszerű, hétköznapi, kék színű ruhában fogad. A moldvai csángó származású népdalénekes és keramikusművész mosollyal köszönt, és megnyugtat, hogy a kutyái nem bántanak, csak játszani akarnak.

A teraszon sürgölődött, mielőtt megérkeztünk, de már mindent elpakolt, hogy rendet rakjon. Bevezetett a lakásba, ahol egy hatalmas asztal terpeszkedik, itt bizony bőven elfér a család. Mária elmosolyodik, majd a sarokban álló kisebb asztalra mutat, és megjegyzi, hogy amikor összegyűlik a család, azt is ide kell hozni. Elmeséli, hogy testvérei közül négyen a hegyekben élnek, plusz az ő két gyermeke is csatlakozik a találkozóhoz.

A csángó kultúra egyik kiemelkedő, világszerte elismert művészével folytatott beszélgetésünk középpontjában az áll, hogy az emberi kreativitás gyakran a legnagyobb nehézségek közepette bontakozik ki. Máriához hasonlóan sokan tapasztalják, hogy a fájdalom vagy a szenvedés nemcsak akadály, hanem hajtóerő is lehet a személyes fejlődés és az alkotás során. Az ő története is ezt az utat követi.

Magadba nézel, ki vagy, mit kaptál a Jóistentől, mivel ruházott fel.

Gyerekként így érezte: "Elsőszülött vagyok, a legnagyobb testvér a nyolcból. Nehéz időszakokkal kellett megküzdenem, de az ünnepekre mindig képesek voltunk teljesen átalakulni. A világnak megvolt a maga rendje, és ha az átlagosnál jobban teljesítettél valamiben, akkor az elvárásnak számított. A nagyon jó viselkedés csupán természetesnek tűnt, nem volt különösebben kiemelve." Nyolc testvére mellett felnőtté vált, és sosem kérdezték meg tőle, mi az, amit igazán szeretne. Ez akkoriban senkinek sem tűnt furcsának. Most viszont már ő kérdezi unokáit, hogy mihez van kedvük, és figyel a vágyikra.

Mesélve felmerül a kérdés, hogy ez a hozzáállás a kor sajátja, vagy inkább a csángó identitás része. "Minket úgy neveltek, hogy mindenhez értenünk kellett, életre neveltek." Nem tanítottak meg külön arra, hogy "most énekelni tanulunk" vagy "most fonni tanulunk", hanem a gyerekeknek kiskoruktól be kellett kapcsolódniuk a mindennapi teendőkbe. Amikor az édesanyja font, maga mellé állította, és azt mondta, fogja meg az orsót, majd le kellett tekernie. Ha elrontotta, nem baj - majd nősz, és megtanulod -, de most feszítsd meg. Ilyen apróságokból mindig kivették a részüket - akár forgácsot hordtak be, akár a kisebbekre vigyáztak, még a szomszéd gyerekére is, amikor a szülők a mezőre mentek. Ringatni kellett a szomszéd sírós gyerekét is.

A moldvai csángók a Kárpátokon túli Bákó megye falvaiban élő, magyar nyelvet beszélő közösség, akik évszázadok óta megőrizték katolikus vallásukat és sajátos dialektusukat. Azonban a nyelvhasználatuk egyre inkább háttérbe szorul: az iskolai oktatás döntő többsége román nyelven zajlik, és a magyar nyelvű misék sok helyen tilalom alá estek vagy korlátozásokkal sújtják őket. A közösség gazdag kulturális öröksége – népdalok, hímzések és hagyományok – még mindig jelen van, ám annak átörökítése egyre nagyobb kihívást jelent a fiatal generációk elvándorlása és az asszimilációs nyomás következtében.

Szeretném megtudni, milyen viszonyban álltak egymással a moldvai csángók és az erdélyi magyarok abban az időszakban.

A környék román lakói is tisztában voltak azzal, hogy mi, magyarok vagyunk. Az iskolában gyakran feszültségek alakultak ki. Az igazság az, hogy amikor a történelemórákon arról tanítottak, hogy a magyarok és hunok bevonultak és mindent elpusztítottak, az nemcsak a múltbeli sérelmeket idézte fel, hanem ellentéteket is szült a gyerekek között, még az általános iskolások körében is. A magyar gyerekek folyamatosan céltáblái lettek a támadásoknak, volt olyan eset, hogy az egyikük arcát megsebesítették egy bottal.

Az édesanyja úgy nevelte őket, hogy különleges figyelmet fordítsanak a viselkedésükre, hiszen tudták, hogy ők mások, mint a körülöttük élő gyerekek. Otthon azt tanították nekik, hogy legyenek tisztességesek, becsületesek, szerények, és mindig hálásak a Jóistennek. Emellett fontos volt számukra, hogy tudják, miként viselkedjenek a szomszédokkal és a rászorulókkal. "Ez a szemlélet mélyen belénk ivódott, annyira, hogy szinte nap mint nap tapasztaltuk - az egyik része a mindennapi életünknek, a másik pedig az, hogy fel kell készülnünk a következő világ kihívásaira."

Ahogy felnőtté vált, a körülötte lévő világra és különösen az otthonára egészen más szemmel kezdett tekinteni. Tizenhat éves korára már érezte, hogy el kell hagynia azt a helyet, ahol felnőtt, mert a kitörés egyetlen útja a tanulás. Folyamatosan a jó bizonyítvány megszerzésére összpontosított, miközben - mint az elsőszülött - a család számára is fontos szerepet kellett volna vállalnia. "Rengeteget tanultam, mert rettegtem attól, hogy édesapám nem írja alá az iskolai szerződésemet."

Tanulmányait végül a Brassói Képzőművészeti Népfőiskolán és a Magyar Iparművészeti Főiskola kerámia szakán zárta le, ezt követően Kecskeméten szerezte meg mesterdiplomáját. Énekesként és alkotóként a csángó kultúra hiteles képviselője, repertoárjában ősi imák és népdalok sorakoznak, míg műveiben bibliai és hagyományos motívumok gazdagítják az alkotásokat.

Az ötvenes években a Magyar Szövetség tanítókat küldött a faluba, néhányan ott is maradtak. Mária a magyarellenességet a saját bőrén tapasztalta meg, például 1993-ban, Brassóban, az RMDSZ kongresszusán. Egyszer csak felkérték, hogy szólaljon fel. Váratlanul érte: "Menj ki te, te úgyis visszamész Budapestre. Én meg ezt mondtam:

Petrás Mária vagyok, és az a célom, hogy felhívjam a figyelmet egy súlyos problémára: az elnökünket megfenyegették. Elmondtam, hogy mi, mint a gyönyörű piros alma, kívülről vonzóak vagyunk, de belül sok sebből vérzünk. Csángóföldön rendkívül nehéz bármilyen változást elérni, amíg a papok az oltárnál olyan üzeneteket hirdetnek, mint: "Román kenyeret esztek, és magyarul beszéltek?" Kértem, hogy támogassanak minket, mert addig nem lesz változás, amíg ezek a nézetek uralkodnak.

Amint leszállt a pulpitus lépcsőin, a helyi hírügynökség újságírói azonnal a mikrofonjaikkal a kezükben körbefogták, és kérdéseikkel ostromolták.

Szinte belém szúrták a mikrofont, majd egy helyiségbe kísértek, ahol a médiások voltak. Ez volt az első kérdés: "Ki hazudta neked, hogy te magyar vagy? Ki hazudta neked?" - mintha embert öltem volna. És azt írtak rólunk, amit csak akartak: hogy hazugság az egész, hogy elmagyarosított románok vagyunk, ősrománok. Nem bocsátották meg, hogy nekünk eszünkbe jutott, hogy magyarok vagyunk. Főleg azoknak, akik komolyabban vették ezt.

Eljött az idő, amikor a magyarság vállalása már nem csupán büszkeség, hanem számos nehézséggel is járhatott. Amikor megkapta diplomáját, egy felháborító cikk jelent meg róla, amely gúnyosan kifogásolta, hogy a design főiskolán végzett, miközben büszkén vállalta identitását. Ekkor Sepsiszentgyörgyön rendezték meg a csángókonferenciát, és ő, együtt a főiskolás barátaival, elindult Budapestről, hogy részt vegyen ezen a fontos eseményen.

Ezért a kérdés miatt érdemes elgondolkodni rajta, hogy a művészek számára mennyire fontos társadalmi vagy erkölcsi irányt mutatniuk. "Úgy érzem, hogy ez a feladatom, és már nem is tudnék másképp alkotni. Szeretném provokálni a nézőt, hogy elgondolkodjon: létezik egy másik dimenzió is, az életnek egy olyan aspektusa, amely a mindennapi valóságon túlmutat."

Mária véleménye szerint a világban napjainkban a nevelés minősége rendkívül aggasztó. Szerinte a mai értékek és módszerek messze eltérnek a korábbi időszakokhoz képest.

Ma egy új generáció lép a felnőttkor küszöbére, és sokan közülük úgy vélik, hogy meggazdagodhatnak, miközben egy egész ország vagy akár a Föld sorsa is a kezükben van – és valójában sikerül is nekik.

Hol észleli ezt? Mely országokban találkozik ezzel a jelenséggel?

Nem a földrajzi határokra fókuszálok, hanem inkább arra a kérdésre, hogy kik irányítják napjaink világát. A legnagyobb vagyonnal rendelkező emberek, igaz?

Természetesen! Íme egy egyedi megfogalmazás: - Gondoljunk csak Donald Trumpra!

- Nem a nevekről van szó.

Abban bízik, hogy akad valaki, aki nem hagyja szó nélkül a dolgok folyását – egy tehetős személy, aki megállítja a kedvezőtlen események áradatát. Úgy gondolja, hogy szükség van arra, hogy visszahozzuk életünkbe a régi idők értékeit. Vannak olyan alapvető dolgok, amelyek elengedhetetlenek. Egy alkalommal például megkérdezett egy lányt, aki nála tartózkodott, hogy ízlik-e neki a tea. A lány igennel válaszolt, mire ő így szólt: "Ezeket a növényeket én magam szedtem. Az efféle apróságokat fokozatosan be lehet építeni a mindennapjainkba."

Mi török kávét kortyolgatunk, míg Mária csak forró vizet önt a csészéjébe. Nincs kávéfőzője, és sosem is volt. Mióta az eszét tudja, így készíti a kávéját. Azt mondja, hogy így sokkal ízletesebb – és valóban, van benne valami varázslatos. A kávé mellé mézet is szolgálnak fel, amit egy csángó fiú állít elő, őstermelőként. A víz pedig a helyi forrásból érkezik, és az ízén érezni a természetességet. Olyan, mintha egy mesebeli világba csöppentünk volna, ahol minden falat és korty egy új kalandot rejt.

Petrás Mária, a neves népdalénekes, számos hazai és nemzetközi színpadon megfordult, köztük a híres Carnegie Hallban és a Concertgebouw-ban. Művészetének másik ága, kerámiái és üvegplasztikái, világszerte számos kiállításon bemutatásra kerültek. Munkásságát több prestízs díjjal jutalmazták, beleértve a Kossuth-, a Prima Primissima- és a Magyar Örökség-díjat. Bár számos szakmai elismerés övezi, 2015-ben egy sajnálatos incidens következtében antiszemitizmussal vádolták, ami miatt lemondták koncertjeit. Ekkor a Fonó igazgatója írásban keresett meg, amire Mária levélben válaszolt, kifejezve köszönetét a meghívásért. Az igazgató később azt mondta neki: „Marika, ha ezek a fiatalok ismertek volna téged, biztosan nem tettek volna ilyet.” A vádak azonban teljesen megalapozatlanok voltak, hiszen Mária szavaival élve, “ismeretlenül visszamondták, amit mondtam, és fasiszta, irredenta jelzőkkel illettek.”

Akadtak azonban olyan emberek, akik igyekeztek fenntartani a reményt: a Magyarság Házában rendezett kiállításon két zsidó hölgy bocsánatkérő levelet juttatott el hozzá, míg Dávid Katalin művészettörténész is felkereste őt, és kifejezte együttérzését. "Hatalmas felháborodás volt, még az ellenségeimnek sem kívánom ezt az élményt." Petrás Mária már akkor is határozottan kifejezte, hogy nem fogadja el a bélyeget.

Szégyenkeznék, ha antiszemita nézeteket vallanék. Azt sem tudnám elviselni, ha bárki ártatlanul ilyen módon lenne megbélyegezve.

A történtek annyira mélyen érintették, hogy hosszú éjszakákon át csak forgolódott az ágyában, képtelen volt megnyugtatni magát. "Rendkívül fájdalmas volt. Határozottan elutasítom a diszkrimináció bármilyen formáját" - fogalmazott. Úgy érzi, hogy férjét, Döbrentei Kornélt, aki akkor még nem volt a partnere, igazságtalanul sújtották - ez a teher azóta is kísérti őket. Az ügy időről időre felbukkan, legutóbb idén márciusban, amikor Kornél Kossuth-díjat vehetett át, ami újra felszínre hozta a régi sérelmeket.

Most, visszatekintve, más megközelítést kellett volna választanom. Az egész helyzet annyira váratlanul hatott rám, hogy nem emeltem ki a zsidó közösséggel kapcsolatos tapasztalataimat – pedig rengeteg csodálatos emberrel találkoztam, akik valóban lenyűgöztek. Hatalmas tisztelettel adózom előttük.

Szerinte a művészet legfontosabb feladata, hogy felélessze a jót az emberek lelkében. Ám a művészi világ mostanában szekértáborokra szakadt; az egymás ellen irányuló támadások helyett sokkal inkább a közös megoldások keresésére lenne szükség, hogy betömjük a meglévő árkokat. "A válasz sokkal egyszerűbb, mint ahogy elsőre tűnik: az emberekből hiányzik a hit. Nem tudjuk észrevenni a fát az erdőben, pedig ez a minden alapja. Ha ez megvan, minden más magától jön. Tiszteletet kellene tanúsítanunk egymás iránt: ha az egyik kicsit jobbra, a másik kicsit balra áll, ez eltörpülne, ha lenne hit."