Címszó: Botrány a kulisszák mögött A színfalak mögött, ahol a fények és a reflektorfény csak egy pillanatra ragyognak, valami váratlan történt. A backstage világában, ahol a színészek és a technikai stáb egyaránt izgatottan készül a következő előadásra,

A sminkasztal mögött bujkálok már legalább két perce. Csupa csoki mindenem, mert az a túlsúlyos modell összekent, még a show szüneteiben sem tudja megállni, hogy ne faljon fel mindent, amit titokban a táskájában becsempészett a backstage-be. Ráz a hideg, a klímát tizenkilenc fokra állították, rajtam meg nincs semmi. Ha sokáig itt kell lapítanom, félek, tüdőgyulladást kapok. Már keresnek, mindenki sipítozik: az egyik modell azt üvöltözi, ha nem kerülök elő, ő azonnal öngyilkos lesz. Beleborzongok, ha arra gondolok: nem tudnak nélkülem élni. Hát most majd megmutatom nekik, hogy velem nem lehet szórakozni! Bámulom, ahogy mindenki össze-vissza rohangál, és bevallom, élvezem, hogy ekkora felfordulást okoztam.

Először még megtiszteltetésnek éreztem. Olyasféle kiváltságnak, amit csak azok kapnak, akik számítanak, akik fontosak: bár csak rövid időre tűnnek fel, amíg jelen vannak, mindenki tud róluk, mert nélkülözhetetlenek. Búskomor arcokra varázsoltam mosolyt, remegő kezeket fogtam. Kaptam suttogást, titkot, lopott falatokat és gyors imákat. Eleinte úgy éreztem, fontos vagyok. De aztán lassan rájöttem, hogy tévedtem. Engem csak azért tartanak, hogy ők jól érezzék magukat, hogy legyen valaki, aki örökre megőrzi a mocskos kis titkaikat. Időközben megértettem, mindez nem kiváltság, hanem olyan teher, ami megöl, ha sokáig hagyod, hogy rád pakolják.

Tegnap az egyik modell leöntött kávéval. Nem véletlenül, hanem szándékosan borította rám az egész csésze feketét. Miután lejött a színpadról, megnézte az üzeneteit. Az egyikben az állt, hogy már egy éve csalja őt a barátja. S hogy a hír hitelességét bizonyítsák, egy fotót is küldtek a hűtlenkedőről. A modell dührohamot kapott, mindent a földre dobált, üvöltözött. Felkapta az asztalról a kávét, és rám öntötte. Az egyik gyakornok azt mondta, megpróbálja kitisztítani a kávéfoltot, de a modell azt mondta, egy ilyen selejtre, mint én, nincs többé szüksége, szabaduljanak inkább meg tőlem. Pár perccel később az épület mögötti konténerbe próbált beszuszakolni az az ostoba gyakornok, aki szó szerint értelmezte, amit a modelltől hallott. Üvöltöztem, hogy tegyen le, próbáltam megértetni vele, nem egy tárgy vagyok, amit csak úgy kukába hajít az ember, ha megunta. Végül levágott a konténer mellé, és ott hagyott. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, ekkor határoztam el, hogy másnap megbüntetem őket.

Így esett, hogy ma egyszerűen eltűntem a világ elől, és még akkor sem tűntem fel, amikor tudtam, hogy szükség lenne rám. Tegnap ugyan kirúgtak, de ma már ismét elvárták, hogy a szolgálatukra sietjek. Valaki megemlítette, hogy mivel nem bontották fel a szerződésemet, ezért kötelességem a backstage-ben tartózkodni. Az egyik modell, aki sokkal barátságosabb a többinél, felvetette, hogy talán a tegnapi események miatt vagyok betegen, és javasolta, hogy keressenek fel a lakásomon. A főnök erre azt mondta, hogy jobb lenne, ha inkább eltűnnék, mert ő nem kíváncsi rám. A többiek próbálták megnyugtatni, hogy ilyesmit nem mondhatna annyi közös év után, hiszen mindig megbízható és hűséges munkatárs voltam.

Aztán valaki bedobta az ötletet, hogy alaposan kutassák át az épületet, mert talán bajba kerültem. Azonnal megindult a keresés: a biztonsági őrök feszülten pásztázták a folyosókat, mintha valami titokzatos fenyegetés leselkedne rám. A sminkes könnyei gördültek végig az arcán, míg a stylist hisztérikusan gesztikulált, mint aki teljesen kétségbeesett. A szervező pedig, akiről tudtuk, hogy stresszhelyzetben is képes egy falat pogácsát bezabálni, most csak üres kézzel állt, ami már önmagában is figyelmeztető jel volt. Üvöltötte, hogy valaki tegyen már valamit, mert ha nem találkoznak velem, az végzetes következményekkel járhat. Az egész helyzet szinte feszültséggel teli drámába csapott át.

Most itt bújkálok a sminkasztal alatt, körülöttem a zűrzavar. Valaki sietve elejti a telefonját, nem veszi észre, ahogy a készülék a földre zuhan. A képernyője még forró, friss használat nyomait viseli magán. Egy gyors mozdulat, és máris megjelenik a sürgősségi hívás opciója. Nem tétovázom sokáig. Végül is erőszak áldozata lettem. Hosszú hónapok óta tartó, rejtett, kollektív megaláztatás. Kirekesztés, amit kávéfoltok, rúzstörmelék és csokoládéélmények színeznek. Rányomok a hívásra. Miközben várom, hogy kapcsoljanak, a fejemben ismételgetem a szavakat, amelyeket ki akarok mondani. Hogy tegnap még a szemét között landoltam, ma pedig elvárják, hogy újra ragyogjak. Hogy valaki a szemembe nézett, és kijelentette, hogy semmit nem érek. De ennek ellenére itt vagyok, a helyemen. Láthatatlanul, de mégis jelen.

Mivel segíthetek? - hallom a diszpécser hangját a vonal másik végén. Bántalmaztak - suttogom a telefonba -, megölni akarnak, kérem, segítsenek! Nyugodjon meg - válaszolja a nő, próbálva megnyugtatni -, mondja meg, hol tartózkodik, és hogy hívják. A kultúrpalota sminkasztala alatt bújkálok - mondom. Modell vagy? - kérdezi az érdeklődő hang. Még csak az hiányzik - felelem ironikusan. Éppen ők azok, akik az életemre törnek! Én vagyok a szünetük, az a tíz perc, amit kedvük szerint kihasználhatnak. Kérem, jöjjenek, mentsenek meg! - könyörgök, de ekkor váratlan dolog történik. A diszpécser hangja hirtelen megváltozik, és azt mondja, hogy szégyelljem magam, hogy ilyen tréfát űzök, miközben mások valódi segítségre várnak. A vonal végén a sípolás hallatszik, és a telefon lecsapódik.

A nagyfőnök hangja visszhangzik a fejemben, mintha egy sötét alagút végén állna, és a szavai egyre közelednének. Azt mondja, már nincs türelme a keresésemhez, és ha valaha is előkerülnék, úgy kirúgna, hogy a lábam szinte el sem érné a földet. Kártérítést is rám varrna, mintha csak egy elhagyott játék lennék. Egyedül maradok a sötét gondolataim fogságában a hideg padlón, és már-már meg vagyok győződve arról, hogy el kell tűnnöm erről a világról. Hirtelen felvillan bennem a gondolat: ha már nem tudok keresztbe tenni ezeknek a beképzelt modelleknek, legalább a halál lenne a megoldás. Valahogy végleg eltűnni, mint egy árnyék, ami sosem létezett. De ahogy erre a pusztító ötletre gondolok, rájövök, hogy nem vagyok több, mint egy üres héj. Nincsenek ereim, amiket felvághatnék, semmim, amit szét lehetne szedni vagy eltörni. Nincs gyomrom, amit méregkel tölthetnék meg, és szívem sincs, amit az utolsó dobbanás lelassíthatna. Csak egy jelenlét vagyok, egy elhanyagolt, megalázott tízpercnyi szünet a világ forgatagában.

Megérkezett, itt van, megmenekültünk! - hallom az egyik asszisztens izgatott hangját, majd egy ismerősen csengő orgánum töri meg a levegőt. "Ha szükség van rá, már ma be tudok ugrani a tízperces szünet helyett" - mondja, mire a terem megtelik tapsviharral. "Csak hagyjátok" - szerénykedik, de aztán hozzáteszi, hogy igyekszik megfelelni az elvárásoknak, bár nem ígérhet könnyű átállást a megszokott fél óráról a mostani tíz percre, ami itt vár rá. Kilesek az asztal alól, és rájövök: az ebédszünet zaja hallatszik. Miközben az asztal alatt próbálom elrejteni a könnyeimet, a modellek ölelgetik az utódomat, és azt mondják, hogy a rövidített ebédszünet sokkal vonzóbb, mint amilyen valaha is voltam. A csókok és dicséretek közepette azt ígérik neki: ha jól teljesít, ellentétben velem, belőle még a kifutó sztárja is lehet.