Cintányéros, szívfájdító dalbetétek, avagy az operett klasszikusainak legfurcsább kifejezései.

Akit valaha is kényszervallattak már a Dankó Rádióval vagy a Kívánságkosárral, annak bizonyára feltűnt az, ami a lelkes operettrajongóknak aligha: egyes slágerek mennyire kíméletlen szófordulatokkal operálnak. Lássunk erre néhány példát!

Húzatom agyba-főbe, beugrom a nagybőgőbe

Hajmási Péter és Pityke Pál, két különleges karakter, akik mindig valami izgalmas kalandra készülnek. Hajmási Péter, a mindig derűs és kíváncsi barát, míg Pityke Pál, a huncut és találékony társ, aki sosem hagyja, hogy a móka véget érjen. Kalandjaik során felfedezik a világ rejtett szépségeit, miközben barátságuk még szorosabbá válik. Készen állnak bármire, ami az útjukba kerül!

Vannak bizonyos tényezők, amelyek alapjaiban megakadályozzák, hogy egy dal a magyar néplélek himnuszává váljon. Ilyenek például, ha a dal a takarékosság és a jövő tervezésének témáját boncolgatja, vagy ha a giccsessége már a nullához közelít. De még ezeknél is nagyobb eséllyel kerül a tiltólistára, ha az adott slágert nem lehet részeg állapotban gajdolni. Nos, a Hajmási Péter, Hajmási Pál esetében egyik tényező sem – különösen az utóbbi – fenyegette a himnusszá válás lehetőségét. Míg Kadarka Apó jóvoltából számos önjelölt operettprimadonna vagy bonviván, mint például Oszvald Marika, a kisbolt előtti árokba cigánykerekezett, valószínű, hogy az általa énekelt sorok mélyebb művészi tartalmának elemzésére nem igazán fektettek nagy hangsúlyt. Ezúttal tehát felmerül a kérdés: ki is az a Pityke Pál, ez a pikkelyes bájdorong, és vajon a nagybőgőbe való beugrás valóban egyfajta Kurt Cobain-i aktusnak számít?

Kísérj el engem, nagyságos hölgy, egy kis shimmy-re, ha szabad!

A talpam bizsergése egyre fokozódik, és úgy érzem, hogy nem bírja tovább a várakozást.

Ha a zenekarban hottentotta tamtam szól

A természetes manírokkal előadott operett egy olyan tudományos-fantasztikus képzeletbeli világot teremt, amely még Philip K. Dick számára is túl extravagánsnak tűnhetne, még három kanna máktea elfogyasztása után is. A csokornyakkendő-potméter maximálisra pörgetése mellett elengedhetetlen egy olyan tánckoreográfia, amelyet a harcművészetek szakszókincsének csúcsán frakkos ember capoeirájaként emlegetnének. Jelen esetben ez a shimmy névre hallgat, és a Lehár Ferenc-univerzumban a hősök egyfajta kényszert éreznek rá, amikor meghallják a hottentotta tamtam ritmusát. Hogy mindez pontosan mit is jelent, arról csupán merész spekulációink vannak, hiszen zenekritikus nagyanyánk is hasonló kifejezésekkel inspirálta a 90-es évek hiphopjait.

Míg a magyar valóságban a kapcsolatok sokasága omlik össze az anyagi gondok miatt, addig az operettek és szalonvígjátékok világában a szegénység tűnik a legfőbb összetartó erőnek. Hiszen mit számít, ha az ebéd két hónapja mustáros faforgács, ha közben önfeledten nevetgélhetünk egymással? Ez a gondolatmenet, amely nem éppen a Szomszédok szellemében fogant, visszaköszön a Luxemburg grófja című műben is, ahol az Armand nevű szereplő a cicájával való sétálgatásban találja meg a megoldást. Mi pedig, mint vizuális típusok, csak annyit mondhatunk neki: köszönjük, hogy mindezt megosztotta velünk!

Bármennyire is hevesen kritizálták egykor a régi operett-rajongóink a Guns N' Roses és a Mötley Crüe dalait, talán ideje lenne belátniuk, hogy a kedvenceik éppúgy hirdették a sex & drugs & rock'n'roll háromságának eszméjét. Csak éppen ők „ledérségnek” nevezték mindezt, és a backstage helyett az Operettszínház büféjében „méricskéltek” a fröccsekből. Így hát elengedhetetlen volt, hogy számos himnusz szülessen a csajozás és a májgyilkolás témájában, ahogy az is, hogy az önmagukat kackiás bajszaikkal fényező bonvivánok hedonizmusát méltassák méltán ostoba rímekkel.