"Édes nedűt hordozó apró borospohár" - a magyar beat és rock dallamok szívverése, ahol az alkohol fűszerezi a zenét.

Sokszor eszembe jut Presser Gábor egy régi története, és mindig nagyon mosolygok rajta. Egy tévéműsorban mesélte sok évvel ezelőtt. Kerestem a neten, mert nem minden részletére emlékszem, de nem találtam meg. Szóval a lényeg, hogy az LGT a Szovjetunióban koncertezett, és valamelyik helyszínen a betervezettnél csak egy órával később tudtak kezdeni.

Hogy a várakozás percei kellemesebben teljenek, a szervezők ínycsiklandó konyakkal kedveskedtek a zenészeknek. A poharak többször is megteltek, és amikor végre színpadra léptek, mind a négyen már erősen ittas állapotban voltak. Presser, miközben a billentyűk között keresgélt, hallotta, ahogy Solti János a dobokat szinte dühösen püföli mögötte, mellette Somló próbálta hozni a mély tónusokat, de Karácsony a dallamok között úgy tűnt, elfelejtette, hogy énekelnie is kellene. Presser többször is intett neki, hogy ideje lenne belépnie a számba, de Karácsony csak egy révült mosollyal bámult a távolba. Nem titok, hogy ez a koncert nem éppen a Loksi legemlékezetesebb pillanatai közé tartozott.

Az LGT tagjai széles körben ismertek arról, hogy nem éltek az italozós életforma jellemzőivel, ellentétben sok kedvelt rockzenészünkkel. Ezen a téren merült fel bennem a kérdés: hány dal foglalkozik valójában a "piálás" témájával a magyar beat-rock történetében, és milyen formában jelenik meg ez a téma? Miközben próbáltam felidézni az emlékeket, meglepődve tapasztaltam, hogy a számok száma meglehetősen csekély, holott valahogy többre számítottam. A rockkultúra egyik alappillére az alkohol, amely a színpadon és a nézőtéren egyaránt jelen van, nem is beszélve a magánéleti szokásokról. Nyugaton, olyan ikonikus zenészek, mint Jim Morrison, Tom Waits vagy John Mayall, gyakran osztották meg a közönséggel az ember és az alkohol bonyolult viszonyát. Ezért felmerül a kérdés: miért tartották vissza magukat a magyar zenészek, akik szintén érintettek voltak ebben a témában? Milyen okaik lehettek arra, hogy elkerüljék az alkohol ünneplését a dalaikban, amikor a rockzene szellemisége éppen ezt sugallja?

Viszonylag hamar rátaláltam a nyilvánvaló válaszra. Az 1960-as és ’70-es évek zenekarai tökéletesen tisztában voltak vele, hogy bármilyen, a szeszfogyasztásról szóló dal, amely a mámor szépségeit vagy a szenvedéseit taglalja, azonnali elutasításra találna a Sanzonbizottság részéről. Szó sem lehetett arról, hogy az előadók saját tapasztalataik révén népszerűsítsék a mértéktelenséget a fiatalok körében. Elképzelhető, hogy az énekesek, zenészek és szövegírók eleve nem tartották helyénvalónak a téma feszegetését, inkább azt vallották, hogy ez a mi titkos ügyünk maradjon. Azok a dalok, amelyeket a rádiókban, televíziókban hallhattunk, vagy lemezen megjelentek, zömében ártalmatlanok és ártatlanok voltak.

Az első, s talán a mai napig legsikeresebb italozással foglalkozó sláger Koncz Zsuzsa nevéhez köthető. Igen, a Miszter Alkoholról van szó, amely 1967-ben látott napvilágot. Szörényi Szabolcs és Bródy János közreműködésével készült dal nemcsak a zenei világban, hanem az Ezek a fiatalok című film keretein belül is népszerűvé vált. A cenzúra nem igazán tudott belekötni a szövegébe: a vidám, játékos és ironikus dalban az alkohol egy udvarló, hízelgő fiúként lép elénk, akivel az énekesnő szívből való szakítást követően, számos hazugság és csalódás után búcsúzik. Mondhatnánk, hogy jó példát mutat a szocialista fiatalság számára... bár, ha egyáltalán komolyan lehetne venni a dalt.

1969-ben a Metro zenekar színpadra lépett egy igazán különleges szerzeménnyel, amely a piás dalok ártatlan világába kalauzol minket. Mindenki ismeri ezt a dallamot: az Ülök egy rózsaszínű kádban. A történet főszereplője egy fergeteges berúgás után ébred, legszebb ünnepi öltözetében és csákóval a fején, a fürdőszobában. Valószínűleg a születésnapjára emeltek poharat az előző este, és ki ne tapasztalta volna már meg, hogy egy ilyen ártatlan kaland évente egyszer mindenkivel megeshet? Semmi ok aggodalomra! A dalban egy kislány bájos hangján hallhatunk egy régi stílusú, négysoros prózát is, ami még inkább színesíti a történetet.

"Ki ünnepel, bort igyék, az meg nem árt,

a jó bortól rózsaszín lesz a világ.

Jó nedűt kortyoljon az, akinek a szíve nehéz, és a gondok súlya nyomja.

Íme egy egyedi átirat: "És tőle a bánat szinte megállíthatatlanul ráront."

Az egyik sor, "a jó bortól rózsaszín lesz a világ" szöget ütött az akkoriban 9 éves barátom fejében, és a kisgyerekkori gondolatait felnőtt korunkban nagy vigyorgások közepette elmesélte nekem. Ő azt hitte, hogy az alkohol hatására tényleg rózsaszínben lát mindent az ember, és igyekezett elképzelni a szüleit, a szobáját, az autóbuszt és az iskolát rózsaszínben. Ez baromi jó mulatság lehet, állapította meg, és alig várta, hogy felnőtt legyen, és kipróbálhassa. Aztán ki is próbálta, nem egyszer és nem kétszer, de sajnos csak a virágárus standján látott némi rózsaszínt.

A Metro másik ártalmatlan hozzászólása a témához a Bell, a részeges kutya volt (1970). Megzavarhatja az ifjú közönség egészséges gondolkodását az a tény, hogy valahol a svájci Alpokban a Bernáthegyi mentőkutya rászokott a finom rumra? Na, ugye. Bár, igaz, ami igaz, némi áthallást azért felfedezhetünk a dalban. Bellt alkoholizmusa folytán állásától megfosztották, és a hegyvidéki kocsmában "állandó nyugdíjas törzsvendég lett"... Ez a szomorú életút valahogy ismerősnek tetszik a környezetünkben élő kétlábúak köréből, de egy kis finom utalás a valóságra azért belefér.

Nem csupán Bell élvezte a rumot, hanem Hendrei Tibor, a rockzenekarok neves fotósa is, legalábbis az Omega szerint. Az "öreg" sok időt töltött Kóborék mellett, és ezt a kapcsolatot meg is örökítették a Szexapó című dalban (1972), amelyből két különböző szövegváltozat is készült. Egy őszülő hippi/fényképész, aki némi itallal fűszerezi az életét – hát igen, az Omega hívei nem őt ünneplik, hanem a zenekar tagjait, akik viszont nem isszák a rumot. A legenda szerint az első szöveg úgy született, hogy a már elkészült zenei alapot átadták Sülyi Péternek, majd kizárták egy erkélyre, mondván, hogy dolgozzon, és amikor befejezte, visszatérhetett. Mindkét, hatsoros szöveg a nők iránti olthatatlan vágyat boncolgatja, a második verzióban pedig egy kis tintázás is szóba kerül.

"Ha netán egy szombat délután hozzád bújik,"

"Bólogass, és hozz egy pohár rumot, aztán csak mesélj, míg el nem jön az este."

Erdős Péter nem hagyta, hogy a nóta lemezre kerüljön. A pletykák szerint ennek hátterében az állt, hogy a popcézár "kifinomultan" magára öltötte a "szexapó" címet.

1977-ben az Omega újra egy, a zenekaron kívül álló palit hozott összefüggésbe a szittyóval (Éjféli koncert).

"Hátrébb a színfalaknál, idősebb úr,

"Fejét ingatja, miközben újra és újra megtölti a poharát."

Mindig izgatott, hogy ki lehetett ez az idősebb úr. Úgy tippeltem, hogy a koncerten dolgozó nyugdíjas felvigyázó tata, akinek nem nagyon nyerte el a tetszését a tomboló tömeg és az zenének nevezett csörömpölés, és a nála lévő flaskából vett magához egy kis hangulatjavítót.

Török Ádámról tudni lehetett, hogy őszinte, egyenes ember, a dalszövegeiben és a rockéletben egyaránt, így ő nem érezte snassznak, vagy cikinek megírni egy, a rongy életéről kicsit megfeledkezni akaró, a sanyarú állapotát alkohollal kezelő férfiember "himnuszát" (Asztalhoz leültem).

Leültem az asztalhoz, és egy kortyot kortyoltam az italomból.

sok-sok üveg bort.

Aztán már éreztem, fájdalmam

lassan eltompul."

Ádám számára kétségtelen volt, hogy ez a dal a hetvenes évek elején nem kerülhetett lemezre, de úgy tűnt, hogy ez cseppet sem foglalkoztatta. A Mini zenekar életében mindig is a koncertek és a közönséggel való közvetlen interakció volt a legfontosabb. Az "Asztalhoz leültem" című szám pedig minden fellépésük elmaradhatatlan részévé vált, így a rajongókhoz is szépen eljutott. A mai napig a Mini egyik legnagyobb sikerének tartják ezt a dalt, amely a közönséggel való kapcsolatukat szimbolizálja.

Közismert, hogy a kultúrpolitika urai differenciáltan gondolkodtak. A kortárs magyar irodalomban az ember és az alkohol kapcsolati problémája nem volt tiltólistán, például Hajnóczy Péter írásai simán kikerültek a könyvesboltok polcaira, és a rock-nemzedéknél idősebb korosztálynak szóló békebeli tánczene a berúgás nagyszerűségét hirdető, a mámor szépségeit ecsetelő darabjait rádióban és lemezen is hallhatta a célközönség. Dallam- és szövegfoszlányok csengenek a fülemben... "pepitára iszom magam Miskolcon...". "csak inni, inni, senkibe' se hinni..." Seress Rezső derűs felfogásban készült örökbecsűje, az Én úgy szeretek részeg lenni című szerzemény viszont szinte teljes egészében megvan. Szóval az irodalmat olvasók közössége és a régi slágereket kedvelő negyvenesek-ötvenesek megkaphatták a "magukét", a beat rajongótábora az úgynevezett széles nyilvánosságban nem. Őket óvni kellett, hiszen az ő feladatuk a fényes jövő beteljesítése.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy Seress Rezső önvallomása rendkívüli párhuzamokat mutat Török Ádám dalával, mind a tartalom, mind az üzenet szempontjából.

"Számomra a részegség egy különleges élmény, amikor a világ színei élénkebbé válnak, és a gondolatok szabadon szárnyalhatnak."

Mert abban a pillanatban semmi sem okoz nekem fájdalmat.

De semmi se fáj.

Én távol tartom magam a józanságtól,

Mert vágyom egy szebb, ragyogóbb világra.

Egy jobbat, hol csendes a táj."

Az Illés zenekar "Kuglija" című dalának zöld lámpás engedélyt adott a sanzonbizottság, így az Illések és pofonok című LP A oldalán a harmadik számként hallgathatjuk meg. De miért nem támadták ezt a számot? Hiszen a "Kugli" nem éppen egy ártalmatlan szellemű történet, mint amilyen Omega öregurainak tintorettója, vagy az Alpok kis krimójában a részeg Bell kutya kalandja.

A mindennapi élet fáradalmait cipelő kispolgár, akit csak tologatnak a körülmények, a munkaidő végén, zsebében a megkeresett bérrel, betér a helyi kocsmába, ahol aztán jócskán elönti az ital. Itt rátalál a boldogság, vagyis végre embernek érezheti magát egy kis időre. Bródy, a szövegíró, több ezer honfitársa életének egy apró részletét tárja elénk, de míg Török Ádám melankóliájában merül el, ő inkább humorral közelíti meg a témát. Talán ezért is sikerült átvészelniük a cenzúra szigorát? Vagy a címükkel sikerült megtéveszteni a szigorú szemeket? A történet főszereplője Kugli, aki nem csupán egy átlagos magyar melós, hanem egy karakter, aki a saját sorsát keresi a nevetés és az élet apró örömei között.

A Kugli lightos folytatásaként is felfogható Fonográf önfeledt kocsmadala, a „Lökd ide a sört!” (1977) igazi jókedvű himnusz, amelyben Bródy szellemesen ragadja meg a kisember mindennapjait. A mulatós dallamok keretein belül Levente és a kórus szórakoztató bekiabálásai, valamint az üvegek csilingelése egy olyan felejthetetlen hangulatot teremtenek, amely messze túlmutat a sanzonbizottság régi bölcsességein, mint például az „az alkohol öl, butít és nyomorba dönt”. Itt a vidámság és a felszabadultság dominál, ami a közönséget is akaratlanul a táncparkettre vonzza.

A hetvenes években a "tinédzser" Generál és a Skorpio, ahogy a nagylemezeiken is hallható, szívesen elidőztek a dallamok és a bulizás világában. Révészék az 1973-as "Kövér a nap" című vidám számukban úgy festették meg a fiatalok életérzését, hogy "rohant a lány, repült a lány", majd nem sokkal később felfedték, hogy "eljött a lány, és hozott nekem néhány üveg bort". A refrén pedig magával ragadó dallamával csak fokozta a hangulatot és a nosztalgiát...

"Soha ne engedd, hogy bárki felfedje a titkaidat,"

A dal hamisságának több oka is lehet. Először is, a szövegei nem tükrözik az igazságot, hanem inkább idealizált vagy eltorzított képet festenek egy helyzetről. Emellett a zene vagy a dallam is eltérhet az eredeti stílustól, így elveszíti a hitelességét. Végül, ha a dal mögött álló szándék nem őszinte, hanem csupán a figyelem felkeltése vagy a kereskedelmi siker érdekében készült, akkor az is hozzájárulhat ahhoz, hogy hamisnak érezzük.

Nem volt a kezemben a döntés,

"De muszáj volt néhány pohárral kortyolnom."

Van bármi kifogás a poharazás ellen ebben a melegben? Aligha. A dal éppen arról mesél, hogy a nap fényesen ragyog, szétárasztva sugarait, miközben az esőre várakozó, kiszáradt fű és a szomjas, fakó zöld mind a hűsítő nedűt keresik. Szóval, ki az a bolond, aki ilyenkor nem enged magának egy-két kortyot, hogy enyhítse a forróságot?

A Fűrész (1973) című dalban a generálos fiúk és a mikorliedes lányok házat építenek. Álló nap dolgoznak, dőlnek a fák, "a jó fűrész ritmusra jár, fáradt lettem, jól jönne egy pohár bor". Becsülettel végzett munka közben ennyit megérdemel az ember fia és lánya.

1977-ben a Skorpio zenekar, különösen Frenreisz Karó révén, egy olyan karaktert állít elénk a „Szép vasárnap hajnalán” című dalban, aki a szorgalmas, dolgos polgárt képviseli. A dal valószínűleg a zenész saját élményeit tükrözi, és azt az érzést közvetíti, hogy a kemény munka után mindenkinek kijár a megérdemelt pihenés és kikapcsolódás.

"Túl sok volt a munka, én ezt belátom,

De hát így van ez, ne tagadjuk.

„Hagyd most egy kicsit hátra a gondjaidat” – mondta barátom.

Talán megbocsátható, ha eltöltünk egy éjszakát a feszültség elengedésével...

"...Szombat este érkezett, a levegő tele volt az őrjítő ritmusokkal, amelyek szinte életre keltették a sötét utcákat."

Néhány szendvics után a társaság már itta borát."

Még egy kicsit korábban, 1975-ben került mozikba A kenguru című film, amelynek betétdala, a "Vezess át az éjszakán", angol nyelven debütált. Később, 1976-ban magyar változata is megjelent. Az éjszaka itt nem a vidám bulik és a pezsgő szórakozás ideje, hanem a napi munka utáni megnyugvás és csend pillanatait jelenti. Karesz, aki álmaiban egy kedves szőke lányra gondol, valamint a kis boros pohárjára, amely az édes italokat rejti, arra kéri őket, hogy segítsenek neki átlendülni a magányos éjszakáján.

Már az 1981-es évtizedfordulón debütált a trió-Skorpio A folyóparton ülve című közérzeti rock and rollja. Karesz ebben a dalban is a megfáradt lélek küzdelméről mesél, ám a fáradtság nem a fizikai munkából fakad, hanem sokkal inkább a lélek megpróbáltatásait tükrözi. Már nagyon elegem van "a város szürke, monoton zajából". A megoldás pedig:

A folyó mentén helyezkedve, a nap sugarai kellemesen simogatják a fejemet.

Egy sörrel kezemben várok rád.

A farmergatyám alsó része a víz szélére lóg, mintha csak hívogatna a hűs folyó.

"Most, hogy újra ragyog a világ, szívemben már csak te vagy a vágy."

Egy üveg hűsítő kőbányával a Duna partján pihenni? Teljesen megértem! De az mindig is rejtély volt számomra, hogy miért lóg a farmernadrágja vége a vízbe?

Fekete bárányok. Beatrice, P. Mobil, Hobo Blues Band. Igen, a rosszfiúk pia-ügyben valamelyest tovább mentek, legalább is a Rícse és a Mobil, a régebbi szalonképes bandákhoz képest. Schuster Lóriék az Alkohol bluesban három szóba tömörítve villantják fel a kallódó, társadalmon kívüli csöves rocker életkilátásait.

Szerintem a maga nemében ez egy egészen bravúros szöveglelemény. A becézett formájú főnevek összecsengenek az egyik büntetés-végrehajtási intézetnek helyet adó közép-dunántúli kis település nevével, és ilyenformán humorossá válik a KMK-s fiatal amúgy szomorú "története". Koncerteken a közönség kacagva, ordítva énekelte.

Nagy Feró és bandája olyan mértékben borsot tört a kultúrpolitikáért felelős elvtársak orra alá, hogy a tiltások tekintetében nem válogattak: mindegy volt, hogy a részegség kérdésével foglalkoznak-e vagy sem. Számos budapesti klubból és vidéki helyszínről kitiltották őket, de valamilyen csoda folytán 1979-ben mégis lehetőséget kaptak egy nagylemeznyi anyag rögzítésére. Az anyag azonban, ahogy sejthető, a feledés homályába merült, és csupán 1993-ban jelent meg Betiltott dalok címmel. Azt gyanítom, hogy ezt a zenei anyagot nem sokkal a felvétel után csempészték ki Münchenbe, ahol a Szabad Európa Rádióban többször is műsorra tűzték. Ma is őrzöm a kazettát, amelyen a szovjet viharfelhők zaja mellett sípolások és recsegések hallhatók. Két-három hét leforgása alatt megtanultam a dalokat, köztük a Nagyvárosi farkast is, akit hol figyelmen kívül hagytak, hol megvetettek; a kilátástalan helyzetében pedig "rákapott az italra, és úgy érezte, szabadon él".

A "fizessél már egy korsó sört" kifejezés megjelenése a dalban igazán frappáns választás. Ez a mondat annyira ismerős, hogy szinte mindenki átélte már egy kocsmai beszélgetés során, legyen szó barátokról vagy ismerősökről. Ezzel a megszólítással nemcsak a közönség tagjai között teremt közvetlen kapcsolatot, hanem a zenekar és a többségében fiatal, anyagi nehézségekkel küzdő hallgatóság között is erősíti az összetartozás érzését.

Miután a Beatrice 1981-ben feloszlott, Nagy Feró a Németh Lojzi által irányított Bikinibe csatlakozott, ahol az 1983-ban megjelent "Hova lett" című debütáló albumuk körüli események némi sörözés hatására kicsit felforrósodtak. A vitát nem egy dal váltotta ki, hanem a nagylemezhez készült tévéfelvétel során látottak gerjesztettek indulatokat. Ezt a különös történetet egy kedves ismerősömtől hallottam, aki a műsor szerkesztője volt.

Egy 18 perces önálló Bikini-show-t készítettek, amely egy-egy nótához kapcsolódó klipekből állt. Jött a kötelező elfogadás-program, vagyis a tévé vezetősége a műsor megtekintése után eldöntötte, hogy mehet adásba vagy sem. Nem mehetett. Az volt a problémájuk, hogy a Dolina című nóta elhangzása közben a zenekar tagjai egy asztal körül ülve söröznek, a ritmusra egyszerre emelgetik az üvegeket, és ezzel az ifjúságot piálásra ösztönzik. Ráadásul Feró oroszul énekel, és a tivornya orosz zenei motívumok kíséretében folyik.

Nagy Feró távozása után D. Nagy Lajos lépett a Bikinibe, és magával hozta a Rolls Frakcióból már jól ismert egyedi stílusát és nyílt, őszinte hozzáállását. 1985-ben, „indokolatlan jókedvében”, a rockzenész ironikus módon reflektál tettetett és valós lelki állapotára. Ez az ironikus nézőpont tíz évvel korábban valószínűleg nem találkozott volna a cenzúra kegyével, de a nyolcvanas években tapasztalható felszabadultabb politikai légkör már lehetővé tette, hogy ez a hozzáállás lemezre kerüljön.

"Jókedvemet sosem veheted el, mert az mindig velem marad."

És ha végre leveted ezt a melankolikus maszkot,

Persze, íme egy egyedi változat: "Észrevetted, hogy mosolygok, ó, de jó érzés ez!"

Istenem, folyton vigyorgok."

Ekkor az énekes elgondolkodva föltette a költői kérdést: "Miért iszom, ha a szomjúság messze elkerül?"

A nyolcvanas évek végén, amikor a lemezkiadás állami monopóliuma végleg megszűnt, egy új zenei korszak vette kezdetét. Sorra nyíltak a magánkiadók, és a rendszerváltás után a művészek számára szinte bármi lehetséges volt a hangfelvételek terén. 1991-ben a Bikini megmutatta, hogy mire képes: elkészítették a Ki visz haza című dalt, amely hamarosan a rockrajongók kedvencévé vált. Ezt a számot a fiatalok, akárhol jártak, szívből ordították, mintha csak egy elázottak indulóját énekelték volna.

"Lezárt agyam kulcsát eldobom,

Bánatomat az ital tengerébe merítem.

Ma éjjel a józanság szava már nem ér el hozzám.

"Ki fog hazajuttatni, ha már részeg vagyok?"

Charlie 1977-ben még csak egy szellemes költői hasonlattal idézte fel különös szilveszterét: "részegek a csillagok, pezsgőt iszik fenn a hold". Ezt követően az "új világban" tiszteletet tett a whiskyvel való megbonthatatlan barátsága előtt. Először a Tátrai Band tagjaként, 1993-ban New York-ban eltöltött időszakát felidézve énekelte: "Egy üveg whisky egy hét után, ez egy nagyon furcsa szombat délután". Majd 1994-ben elérkezett szólista pályafutásának legnagyobb áttörése, amely zenéjével, ritmusával és szövegével egyaránt kiemelkedett.

"Jégre öntött whisky, dupla adagban."

Két adag egy helyszínen.

Persze, íme egy egyedi változat: "Egyedül a társaság miatt, tényleg."

Egy, ami segít abban, hogy igazán boldog napom legyen.

Egy a rossz időkre kell

Egy titok, ami segít, hogy könnyedén átadjam magam az álomvilágnak.

Már az ágyam is hideg, kemény, mint a jég a whiskyben".

Charlie szellemes kijelentése egy tipikus kocsmalátogatóra utal, aki mindent megtesz, hogy megmagyarázza, miért van szüksége egy pohárnál több italra. Emlékezetes élmény volt, amikor a pultnál mellettem álló fickó, akit a sok feles már bőven elragadott, kétségbeesetten próbálta elérni, hogy még egy utolsó kortyot kapjon. Mivel már nem szolgálták ki, könyörgő hangon mondta: "Csak még egyet, kérlek! Tudod, csak az íze miatt!"

Tizen- és huszonéves koromban, a hetvenes és nyolcvanas évek pezsgő világában, egészen optimistán tekintettem az alkohol fogyasztására. Körülöttem nem sok olyan felnőttet láttam, aki a piától leépült volna, inkább csak hasonló korú, életvidám fiatalok társaságában töltöttem az időmet. Kiadós hétvégék után mindig vidáman vágtunk neki az iskolának, majd később a munkának, tele energiával és lendülettel.

Örömmel nyugtáztuk, hogy az általunk kedvelt rockzenészek isznak, és mivel a közönségük (minket is beleértve) szintén lelkesen fogyaszt, jó érzés volt tudni, hogy a zene, az öltözködés, a hajviselet és a szabadságvágy mellett a piálás is összeköt minket. Mosolyogtunk, amikor Radics Béla a színpadra készített korsóból időnként kortyolt egyet, vagy amikor a söröző szomszédos asztalánál ismert együttesek tagjai koccintottak, és amikor az 1979-ben a Lajos-forrásnál tartott LGT-koncert hallgatósága teljes kábulatban feküdt a fűben, az maga volt a hippiség. Radics korai halála megrázott minket, de önpusztító életének tragédiájára egyedi esetként tekintettünk.

Az évek teltével a korábbi derűs nézőpontom fokozatosan elszivárgott. Sorra veszítettem el barátokat és zenészeket, akiket az ivászat következményei vittek el, és a baráti körömben is súlyos veszteségek történtek. A régi, fiatalkori vedelős sztorik egyre inkább csak emlékek maradtak, amelyekkorábban szórakoztatónak tűntek, de az ivászat mibenléte most már más szemszögből tűnt fel előttem. Az efféle kalandokkal kapcsolatban semmi vicceset nem találtam többé.

Bevallom, hogy a nyolcvanas évek rockbandái, mint az Ossian, Pokolgép, Moby Dick és mások, már régóta a háttérbe szorultak az életemben. A piás dalaik munkásságát nem igazán követtem nyomon – valószínűleg akadnak köztük ilyenek is, de nem vagyok képben. Én inkább a régi kedvenceimnél maradtam. Koncertekre nem járok túl gyakran, de ha mégis elmegyek, az általában a Mini fellépéseihez kötődik.

Tíz évvel ezelőtt, egy szombat estén, barátaimmal együtt ültünk a Bem rockparti klub nézőterén, amikor a koncert vége felé Török Ádám sötét arccal lépett a mikrofonhoz. A szívünk a torkunkban dobogott, amikor a következő szavakat hallottuk tőle: ‒ Most kaptuk a szomorú hírt... ‒ egy pillanatra megállt, és a levegőben érezni lehetett a feszültséget. Rémült tekintetek kereszteződtek körülöttem. Ki lehet az, aki meghalt? A válasz azonban váratlanul érkezett: ‒ A szomszéd csehóban elfogyott a tequila. ‒ Az egész terem könnyebb szívvel sóhajtott fel, ahogy a feszültség hirtelen tovaszállt. A ráadás szám, az Elfogyott a tequila, máris felcsendült, és mindenki boldogan kezdett ritmusra rázni. Elfogyott a tequila? Hát, ez már csak egy apróság. A lényeg, hogy még mindig itt vagyunk, és reméljük, hogy ez a jóleső érzés sokáig megmarad.

Ez a blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával valósul meg, amely hozzájárul a magyar zenei élet fejlődéséhez és sokszínűségéhez.