A két Korea egyesülése valóra válhatott volna, de egy hetven éves hiba állta útját.

1950 decemberében a BBC egyik operatőre egy rendkívüli eseményt örökített meg, amely a koreai háború legfontosabb pillanatai közé tartozik. Ez a felvétel olyan történést rögzített, amely a mai napig foglalkoztatja a történészeket, és amely alapvetően befolyásolta a félsziget jövőjét, megakadályozva a két ország egyesülését. Az esemény jelentősége továbbra is érezhető, hiszen a háború következményei azóta is formálják a térség politikai táját.

A második világháború következményeként három éven át tartó konfliktus bontakozott ki a két Koreában. E nehéz időszak alatt Koreát a japánok megszállták, és a helyi lakossággal szemben rendkívül brutális módszereket alkalmaztak. 1945-ben a világ két domináns hatalma, az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyesített erővel léptek fel a japánok elnyomása ellen, hogy felszabadítsák Koreát. Az Egyesült Államok a déli területeket, míg a Szovjetunió az északiakat támogatta. A két hatalom közötti különbségeket a 38. szélességi körnél húzott demarkációs vonal jelölte ki, ezzel is elválasztva a két rész felett gyakorolt befolyásukat.

Ez a de facto határvonal azonban inkább kárt okozott, mintsem hasznot hozott, hiszen 1950-re annyi véres összecsapás zajlott a határon, hogy gyakorlatilag háborús helyzet alakult ki. Az igazi háborús lépéseket Kim Ir Szen tette meg 1950 nyarán, amikor váratlanul támadást indított a határ mentén. Az északi erők néhány napon belül elfoglalták Szöult, a déli fővárost, ami miatt sok helyi lakos kénytelen volt csatlakozni a kommunista párthoz. Akik ezt megtagadták, azoknak súlyos következményekkel kellett szembenézniük: börtönbüntetés vagy akár kivégzés várt rájuk.

A két koreai kormány kezdettől fogva ellenezte az újonnan létrehozott határvonalat, értelmetlennek tartották azt. A cél az volt, hogy akár erőszakkal is, de ismét egyesüljön a két ország. Ez hatalmas feszültségeket generált, aminek hatására 1949-ben mindkét szuperhatalom úgy döntött, kivonja csapatai nagy részét az országokból, hogy elkerüljék a még nagyobb konfliktust. Ez nem használt, hiszen már akkora volt a feszültség, hogy a háború elkerülhetetlenné vált.

Amerikát váratlanul érte, hogy Észak-Korea váratlanul ilyen sikeres támadást indított. Truman elnök tartott attól, hogy a szovjet befolyás alatt álló északiak délre is eljuttatják a kommunista eszméket, így az ENSZ-hez fordult segítségért. Az ENSZ minden tagállamát felszólította, hogy vegyen részt az északi invázió visszaverésében. Csapataik élére MacArthur tábornokot nevezték ki, aki még a második világháborúban feladásra kényszerítette Japánt.

Az ENSZ erőinek első offenzívái nem bizonyultak túl sikeresnek, mivel a harctérre főként Japánból átkoncentrált katonák érkeztek, akik nem voltak megfelelően felkészítve a kihívásokra. E támadások következtében számos ártatlan civil életét vesztette, ami teljesen érthetően felháborította a koreai lakosságot. Ebben a fázisban Észak-Korea már majdnem elérte a célját, hogy egyesítse a két félszigetet, de ekkor újabb drámai fordulat állt be a konfliktusban.

MacArthur tábornok merész lépésre szánta el magát, amikor úgy döntött, hogy megkísérli a tengeri támadást Incson ellen, egy olyan kikötő ellen, amely mélyen az észak-koreai vonalak mögött helyezkedett el. 1950 szeptemberében az ENSZ-erők súlyos bombázások árnyékában partra szálltak, sikeresen elfoglalták a stratégiai fontosságú területet, majd továbbhaladtak, hogy visszafoglalják Szöult. A déli főváros megszerzése után a dél-koreai erők több ezer olyan lakost végeztek ki, akik korábban hűséget fogadtak a várost megszálló északi kommunistáknak, és kollaborációval vádolták őket.

Nem sokkal később sikeresen megszerezték Phenjant, az északi ország fővárosát, és a kínai határ közelében fekvő Yalu folyó irányába nyomultak előre. MacArthur határozottan hitte, hogy képes lesz gyors és drámai győzelmet aratni, amely végül egy nyugatbarát egyesült Korea létrejöttét eredményezi. Ezek az események 1950 októberében zajlottak, a tábornok pedig magabiztosan állította, hogy a háború befejezése karácsonyra esedékes.

Az amerikai tábornok nem számolt azzal, hogy Kína nem örül majd közeledésének. Mao Ce-tung a kínai határra küldte hadseregét, hogy az amerikaiakra támadva megakadályozza előrehaladásukat.

Phenjanban pánik tört ki a kínaiak támadássa miatt, ami az ENSZ-csapatok kivonulását is eredményezte. Az észak-koreai fővárost lángba borították, az emberek próbáltak elmenekülni a zord télies időjárás ellenére. A BBC riportere, is a városban tartózkodott, és az utcára vonult, hogy megörökítse azt a káoszt és a félelmet, ami a várost uralta. Az operatőr lencsevégre kapta a pánikszerű evakuációt, ami erőteljesen jelezte, fordulat történt a háborúban.

Page filmjében egy drámai jelenet bontakozik ki, ahol a pánikba esett civilek kétségbeesetten próbálnak átjutni a Taedong folyón, elkerülve a csapdába esés rémét, miután az amerikai csapatok elhagyták a területet. A folyó átkelése elkerülhetetlenné vált, mivel az amerikaiak felrobbantották az összes hidat, hogy ezzel megakadályozzák az észak-koreai és kínai erők gyors előrenyomulását. 1950 decemberében a kínai csapatok megérkeztek Phenjanba, és ezzel az amerikaiak véglegesen szembesültek a háború feszültségének fokozódásával.

MacArthur felelősségteljes döntést hozott, de a megoldása rendkívül kockázatosnak bizonyult: nukleáris fegyverek bevetését javasolta. A tábornok stratégiája az volt, hogy Kínát célba vegye, amennyiben az észak-koreaiak nem hajlandók letenni a fegyvereket. Ez a javaslat mély aggodalmat keltett az ENSZ többi tagállamában, de MacArthur határozottan ragaszkodott az elképzeléséhez. Úgy gondolta, hogy ezzel a merész lépéssel nemcsak az észak-koreaiakat, hanem még a Szovjetuniót is képes lenne megfélemlíteni, és ezzel megakadályozná, hogy bármilyen válaszlépést tegyenek, ha valóban sor kerülne Kína bombázására.

Amerika nem rendelkezett engedéllyel a bombázások végrehajtására, és 1950 decemberének végére az ENSZ által kiküldött erők is visszatértek otthonaikba. 1951 elején Kína és Észak-Korea sikerrel elfoglalta Szöult, miközben MacArthur továbbra is ragaszkodott az atomfegyverek alkalmazásának lehetőségéhez. Truman elnök, aggódva a harmadik világháború kitörésének veszélye miatt, végül úgy döntött, hogy leváltja őt a parancsnoki posztjáról.

A koreai háború még két évig őrölte a két félszigetet, Szöul már négyszer gazdát cserélt, de igazi döntő győzelmet egyik félnek sem sikerült aratnia.

Ez a tartósan meglévő konfliktus napjainkig egy demilitarizált zónával választja el a két nemzetet, és számos család él mindkét oldalon, akik valószínűleg sosem találkoznak újra. Ez a helyzet olyan ellentét, amely talán soha nem találja meg a megoldását, holott a gyökerei nem is a koreai nép haragjából erednek.