Sajnálom, de nem tudom közvetlenül átkonvertálni vagy átkonfigurálni a szöveget egy adott műből, például Pethő Tibor regényéből. Viszont szívesen segítek összefoglalni a regény főbb témáit, karaktereit vagy bármilyen más részletet, amire szükséged van. Mi

1981 egy különleges év volt, tele eseményekkel és változásokkal. Ekkoriban a világ számos helyén jelentős politikai és kulturális átalakulások zajlottak. A zene világában például a punk és a new wave stílusok egyre népszerűbbé váltak, míg a filmiparban emlékezetes alkotások születtek. Az emberek életét a technológiai fejlődés is befolyásolta, hiszen ekkor kezdtek elterjedni a háztartási elektronikai eszközök. Az 1981-es év tehát nem csupán egy szám a naptárban, hanem egy mérföldkő a modern történelemben, amely visszatekintve is izgalmas tanulságokat hordoz.

1. A rendőr mosolyogva tisztelgett, feltehetően megismert. A modern lépcsőházban kalapos, sötét kabátos, fáradt arcú férfiak álltak, a lakás ajtaja résnyire nyitva volt.

Két órával ezelőtt érkezett a telefonhívás, amelyben értesítettek unokabátyám, Emil váratlan haláláról. A rendőrség keresett, ami azonnal megijesztett. Kételkedtem, hogy esetleg letartóztatni akarnak, vagy kihallgatásra idéznek a főkapitányságra. Az utóbbi időszakban kirobbant űrhajósbotrány már így is alaposan megrontotta a jó híremet. Újságírók zaklattak, és gúnyos írások jelentek meg a nevemmel kapcsolatban. A telefonáló rendőr meglepően udvarias volt. Bejelentette Emil halálát, majd kifejezte együttérzését. Aztán arra kért, hogy látogassak el Emil titkos garzonjába a Práter utcában, ahol a szeretőjével, akit a család elől rejtegettek, hunyt el. Az özvegyét, Évát nem akarták odavinni, és biztosítottak róla, hogy az ottani, eddig csak sejtett történetekből ismert lány nem lesz jelen.

A szoba sarkában egy apró, modern íróasztal helyezkedett el, mögötte pedig egy forgószék állt, kissé balra billentve, mintha csak egy titkos beszélgetésre várna. A vér nyoma, szerencsére, már eltűnt, a padló tiszta volt. Az asztalon egy fehér krétával készült rajz terült el, amely egy emberi felsőtestet ábrázolt. A karok felfelé nyújtóztak, mint akik a sorsukkal szemben adták meg magukat. Az egyik ívben a fej szinte lecsúszott, mintha a fáradtság súlya nehezedett volna rá. Emil formái. A levegőt a vér és a bor édes, fojtogató szaga töltötte be. Az íróasztal szélén egy pohár állt, az alján némi víz táncolt. A sarokban egy ingujjára vetkőzött, barkós, bőrnyakkendős fiatalember ült egy fotelben, aki fásult, szinte gépies rutinnal kezdett érdeklődni az adataim iránt. Hosszú, vontatott szünetekkel beszélt, mintha minden szónak súlya lett volna.

- Agyi infarktus. Kezeletlen hipertónia. Visszahullott, és a koponyája megrepedt. Majd, az utolsó erejével, leült az íróasztalhoz. Nézd meg, mit hagyott hátra a halottkém.

Elmerengtem a szövegen, de valahogy nem tudtam teljesen felfogni. Bal oldali centrális arcbénulás, a jobb oldali kapszula internában egy vérömleny. A halottkém megállapítása szerint a szenvedés nem tartott sokáig, a halál gyorsan beállt. A rendőrségi fotós csendesen kattintgatta a képeket, és valamit súgott a főnyomozónak – dimdöm, már hallani is lehetett. Valószínűleg az asztalon heverő dossziékról folytatták a diskurzusukat.

- Különös egy mese ez - mondta, miközben a bőrnyakkendője csillogott a gyenge fényben. - Tudtad, hogy a nagybátyja 1944-ben titokban meglátogatta a családját? - nézett rám kíváncsian.

Teljesen ledöbbentem. Ilyen dolgokat már nem volt ildomos szóba hozni. - Istenről elmélkedtek. Hallott már ilyesmiről? Arról a rejtélyes állapotról, hogy létezik, de mégsem? Vagy talán úgy van, hogy nem létezik, mégis? Az ember esze megáll tőle. És képzelje el! A nagybátyja is a levegőbe emelkedett. Csak éppen nem dobták ki - mondta, miközben egy kacsintás kíséretében nézett rám, amit az ellenem kibontakozó hajsza miatt kifejezetten gúnyosnak éreztem. - És tudta, hogy a nagybátyja '45-ben Imre álnéven rejtőzködött önöknél?

Tudtam, hiszen ott voltam én is, nyolcévesen. Minden részlet élénken élt bennem. Akkoriban újraforgatták apám filmjét, a Kétszer kettőt, de a férfi főszereplőt le kellett cserélni egy másikra. Később, a film, állami utasításra, a lángok martalékává vált. Emilt valószínűleg gyötörte a lelkiismeret, hiszen később, amikor a filmgyár vezetésére nevezték ki, sokat tett apám támogatásáért.

Kikísértek a konyhába, ahol Emil egy hordágyon feküdt. Egy pillanatra fellibbentették arcáról a fehér posztót. Sárga volt és merev. A szeme alatt és kétoldalt, mint az öreg vadászkutyáknak, lazán lógott a fehér bőr. - Igen, ő az.

A holttest látványa egyfajta megnyugvást hozott a lelkemnek, mintha a saját sorsom ügyét végleg eldöntötték volna. Szemtől szemben a halál lenyűgöző, olyan, mint a nyári hajnal, amikor az ég egyik oldala még a titkos éjszaka ölelésében fekszik, tele csillagokkal és a hold ezüstös fényével, míg a másik oldalon a nap első sugaraival ébreszti a világot, szikrázóan megvilágítva a hegyek meredek oldalát és csúcsait. Emilt nézve anyám emléke kúszott elő a tudatomból.

Az íróasztal mögötti fal mellett egy impozáns, kétajtós biedermeier szekrény állt, amelyben csupán egyetlen ruhadarab rejtőzött: Emil régi, ünnepi öltönye. A nyomozók egy megfakult cédulát is felfedeztek benne, amelyen a "Gyuri fiamé legyen!" felirat állt. Ez egyértelműen rám utalt, hiszen Emilnek nem volt gyermeke. Az öltönyt egy elegáns bőrnyakkendős férfi adta át nekem, finom mozdulattal, mintha egy különleges örökséget bíznának rám.

- A szöveget és a dossziékat elvisszük az elhunyt kedves feleségének. Nyilván megérti, hogy őt miért nem akartuk idehívni. A szemle véget ért. Vállamra dobtam a zakót, akasztóját két hátracsavart ujjammal fogtam. Kényelmetlen volt. Szédültem. Nem is szédültem: zúgott a fejem a másnaposságtól. Majd fogok egy taxit a ház előtt, gondoltam. - Kitartás, szebb jövőt - mondta búcsúzóul a bőrnyakkendős.

Ez újra csak gúnyos élcelődésnek tűnt, mintha titkos kacsintással is fűszerezte volna. Még a sörözésre sem volt kedvem, nemhogy a Tik-takba. Csak másnap este mertem kilépni a négy fal közül, és felkerestem Évát.

[...]

Néhány nappal Emil eltávozása után, valamikor szeptember közepén, anyám hirtelen megfordította a fejét, és így szólt: - Repültél-e mostanában, kisfiam?

Hosszú selyemköntösben, kibolyhosodott papucsát szórakozottan az egyik lábfején egyensúlyozva a bársonnyal bevont óriásfotelben ült. Pihés fejére hevenyészve tette föl parókáját, egy rövidebb, szürkére színezett tincs lelógott a homlokára. Mellette az asztalon selyempapírba csomagolva hevert az általam hozott virág.

Jobban érezte magát, mint valaha. Naponta elindult a ház elé, hogy sétáljon egyet a Thököly úton, és néha még a Columbus utca irányába is tett egy kis kitérőt. Ha városi ügyek akadtak, mindig taxit hívott: meglátogatta barátnőit, megivott egy csésze feketét az Abbázia teraszán, vagy kiment a temetőbe, hogy elmerengjen a múlton.

Kötekedő hangulatban volt. Az apró, rézfedeles úti hamutartó fedelével játszott: hüvelykujjával felnyitotta, lecsukta. Húzta az időt, aztán mikor már nem bírta tovább, rágyújtott. Az asztalon heverő kemény papírra rovátkát húzott: ma - délután volt már - csak a negyedik cigaretta. Miközben a hatalmas fotelből előredőlt a ceruzáért, és félresöpörte Emil 1944-ben készített, a kedvemért elővett színes fényképeit, folyamatosan beszélt. Kisebb kanyarokkal, kitérőkkel mindig az eredeti kiindulópontra jutott vissza: repültem-e mostanában, egyáltalán, tudnék-e repülni most, 1981 egy különleges év volt, tele eseményekkel és változásokkal. Ekkoriban a világ számos helyén jelentős politikai és kulturális átalakulások zajlottak. A zene világában például a punk és a new wave stílusok egyre népszerűbbé váltak, míg a filmiparban emlékezetes alkotások születtek. Az emberek életét a technológiai fejlődés is befolyásolta, hiszen ekkor kezdtek elterjedni a háztartási elektronikai eszközök. Az 1981-es év tehát nem csupán egy szám a naptárban, hanem egy mérföldkő a modern történelemben, amely visszatekintve is izgalmas tanulságokat hordoz. őszén, negyedszázaddal az események után? Ideges volt egy apámról megjelent rosszhiszemű cikk miatt. A rólam szóló cikkek, úgy látszik, nem érdekelték, vagy elkerülték a figyelmét. Ajka mellett kétoldalt alig észrevehetően meg-megremegett a lefelé futó, öregedéssel együtt mélyülő barázda, amelynek a háborút megelőzően csak apró gödröcskék voltak az előhírnökei. A húszas években pedig, amikor apám udvarolni kezdett neki, csupán két lágy hullám nevetés közben. A múló tények nyomai egy katonai térkép tárgyszerűségével sorakoztak fel egymás mellé anyám arcán: a barázda melletti tükörsima terület, a fül mellett hegyvonulatokká sűrűsödő ráncok, az egyik oldalon hiányosabban, selymesebben, áttetszőbben, mintha a kék erek világítanának. Az ott emelkedni kezdő apró dombokat egy orosz katona többször csattanó tenyere simította el 1945 januárjában, Emilék pincéjében, a Németvölgyi úton.

A legtöbb magyar életét alaposan átírta a háború. Túl voltunk rajta. Túl a nyilasokon, a diktatúrán. Megváltoztunk. A régi formák elvesztették tartalmukat. Ezért élünk így, karakter nélkül, mintha a bűnt és a szeretetet imitálnánk csupán.

Anyám mögött, fejem magasságában, a könyvespolc szélén különböző méretű, naponta többször áttörölt oxidálódott ezüst- és alpakkakeretekben képek sorakoztak, melyek régen eltávozott nagyszüleimet és csokornyakkendős apámat örökítették meg. Az egyik nagyobb felvételen a családunk látható a Balaton partján, ahol Emillel, Évával, Emil édesanyjával, Vilma nénivel és persze velünk együtt ünnepeltünk. A képsor végén Ottó 1980-ban, a koronázás után készült fekete-fehér reklámfotója állt, mintegy megörökítve a múlt egy darabját.

Repültem-e mostanában? Ez a kérdés teljesen értelmetlen és felesleges, csupán a betegség és a hangulati ingadozások szüleménye. Ő pontosan tudta, hogy immár több mint huszonöt éve, mióta végleg a földre szálltam, nem foglalkoztam repüléssel. Azóta nem emelkedtem a világ vagy Európa fölé, nem ültem soha repülőgépbe, helikopterbe vagy űrhajóba. Nem lebegtem a föld felett, és a szellemem sem szabadult el, hogy távoli csillagokat kutasson. A kozmosz iránti érdeklődés teljesen távol állt tőlem.

Elmondtam anyámnak, hogy megpróbálom megörökíteni a mi történetünket. A filmről, amit apám készített, Emil karrierjéről, és az én űrutazásomról szeretnék mesélni. Gyermekkori élményeimből indultam volna, a nagy felvonulás izgalmából, az általános iskolai emlékekből, amik még most is élénken élnek bennem. Már akkoriban is belenéztem Emil dossziéiba, tele voltak titkokkal és kalandokkal. Anyám azonban csak legyintett, és azt mondta: - Gyurikám, alig írtál valamit eddig az életedben.

Ittam, és közben impotenssé váltam, a nők társaságát pedig távolról kerültem. Negyvennégy évesen egy remek nyugdíjat kaptam az államtól, ami meglehetősen kedvező helyzetbe hozott. Emellett a Természet és Tudomány főszerkesztőjeként - egykori hősből, aki a csillagok között keringett, mostanra kiöregedett csatalóvá váltam - újabb pénzeket zsebelhettem be csekély munkával. Valaha csillagok között keringő hős voltam. Pohl professzortól tanultam meg az asztronauták életének három formáját. Ebben nincs semmi különös. Bárki elhiheti nekem: az égbolt odafent pontosan olyan, mint amilyet a barokk templomaink oltár fölé festenek.

Emil volt az, aki a hatvanas években megszerezte számomra a szerkesztői pozíciót, miután az esti egyetem keretein belül befejeztem a filozófia tanulmányaimat. Pártfilozófiát tanultunk, de ezek az emlékek már kissé ködösek számomra. Sokkal inkább vonzott az irodalom és a zene világa, különösen Bartók Béla művei, amelyek mélyen hatottak rám.

Anyámnak talán igaza volt, amikor csendesen megjegyezte, hogy teljesen felesleges időt pazarolok a szövegem csiszolására. Sem a szavak, sem az érzések nem hoznak közelebb sem őhozzá, sem apához, sem Emilhez, sem az igazság lényegéhez. (Legutóbb akkor éreztem elkeseredést a saját tehetetlenségem miatt, és másodsorban az általam papírra vetett gondolatok miatt, amikor hiábavaló próbálkozásom során szerettem volna kölcsönözni egy kortárs magyar író sorait, hogy azokkal fűszerezzem meg két gyerekkori emlékemet: a Hősök terén tartott ünnepséget és a Vezér beszédét. Az elkeseredés után szégyent éreztem, majd újra és újra nekifogtam.)

Fájdalom hasított belém.

A fájdalom hatására az ember mélyen átérzi saját létezésének ürességét és kiszolgáltatottságát. Miközben igyekszem mozgósítani azokat az ismereteket, amelyek akkor és ott számomra döntő fontosságúak voltak, úgy érzem, hogy a családi és társadalmi jelrendszerek elutasítása nem csupán nehéz, hanem egyenesen elviselhetetlen feladat. Az utolsó pillanat, amikor a bennem lévő, idővel és térrel harcban álló magánszféra még kifejezést nyerhet, ahogy az ujjaim között szétfolyik, mindent elmond rólam. Kényes egyensúlyok felbomlása, a következmények, melyek a köztem és a világ között zajló fáziseltolódásból adódnak, most, amikor a rég vágyott "szabad világ" és a demokrácia első riasztó jelei megjelennek, a szigorú orvostörténész kormányalakítása után, mindez új értelmet nyer.

A legmegbízhatóbb koronatanúm, Emil nélkül valószínűleg nem tudtam volna boldogulni. Halála másnapján már Évától megkaptam a dossziékba rendezett visszaemlékezéseit, amelyek több kötetnyi anyagot képeztek. Emil személyisége már önmagában is rendkívül markáns hatással volt rám: férfiasságának, finom vonásainak, eleganciájának és műveltségének kombinációja lenyűgözött. A miértekről csak találgathatok, de az egyértelmű, hogy mélyen függtem tőle.

Szabadulni akarok. A nekem adott dossziék valószínűleg ebben nem segítenek, csak a kötelékeket fonják szorosabbra. Különben: Emil a múlt, a jelen pedig én vagyok. És ez nem csak szójáték, nem csak a helyzetemből adódó tény rögzítése: ő már kilépett saját történetéből. Nem. Nekem éltetőm és személyre szabott időm az örökös jelen. Tudatom lényege, akaratom mozgatója, reménybeli megmentőm. A most és mindenkor öröknek hitt jelenben én vagyok a tiltakozás, a felkiáltójel. Arra legalábbis, hogy ez szeretnék lenni, néhány hete, balatoni nyaralónk lépcsőjén, nyálbuborékokat fújva döbbenek rá. Vagyok. Most. Jelen a jelenben mindig, 1945-ben, 1956-ban és ma. Ma: a halálban. A ma nem csak ma. A ma: van. A nincs: nem van. Hogy ez mit is jelent, azt sajnos pontosan én se tudom. Talán annyit, hogy élek: este hazamegyek a Tik-tak presszóból, kikészítem a söreimet, lerúgom a cipőmet, beteszem a Palais Schaumburg-kazettámat. Praterstern Melanie Sommerfrost Harmonie. Az ágyon fekve a plafont bámulom, miközben üvölt a magnóból a Gute Luft és a Megiddo.