Keresztes Ildikó szavainak mélysége arra utal, hogy a halál gondolata szorongást kelt benne. Az ismeretlen jövőteljesen nyomasztó lehet, és a túlvilág kérdése sokakban kétségeket ébreszt. Az élet végessége és a végső búcsú gondolata mindannyiunkat foglalk

Keresztes Ildikó: A járvány miatti karanténban sokat gondolkodom a múlton. Nézem a hollywoodi sztárok életéről készült filmeket, és hirtelen az jutott eszembe, hogy gyermekként, otthon, Erdélyben szintén ezeket néztem a tévében. Annyira nem akartam hétköznapi ember lenni, és annyira vágytam a sztárságra, hogy biztos vagyok benne, ezt bevonzottam az életembe.

K. I.: A pozitív gondolkodás számomra a választott út. Az igazi jelentőségét azonban csak negyvenen túl kezdtem igazán megérteni. Ahogy az élet tapasztalataival gazdagodom, úgy egyre inkább képes vagyok a mélyebb, nem materiális dolgokkal foglalkozni. Ma már nem engedem, hogy egy negatív gondolat eluralkodjon rajtam és a föld alá taszítson. Inkább megnyitom neki a másik ajtót a folyosón, és udvariasan kikísérem.

K.I.: Igen, ez így van, Erdély tényleg misztikus hely. Nagyon sokat köszönhetek Erdélynek, és az idő múlásával, egyre jobban vonzódom újra a szülőföldemhez. Furcsa mód az erdélyi havasokban és a tenger végtelenségében érzek valami egészen különös, megfoghatatlan erőt, amelyről úgy gondolom, ezekhez valamiféle nem evilági kötődésem van. Ha létezik előző élet, akkor biztos, hogy nekem a havasokhoz és a tengerhez közöm volt. Minden évben igyekszem egyszer eljutni a tengerhez. Amikor leülök a végtelen víz elé, és hallgatom a morajlását, vagy az egekbe törő hegyeket nézem, a csönd a lelkemig hatol. Ilyenkor furcsa érzés fog el, valamiféle vágyódás.

Az érzéseimet nehezen tudom kifejezni, de amikor búcsúzom, egy különös szomorúság fog el. Ha eljön az idő, és itt hagyom a világot, szeretném, ha a tenger mélyén vagy Erdély gyönyörű erdeiben, egy fenyőfa hűvös árnyékában szórnák szét a hamvaimat.

K. I.: Igen, különösen a templomok és mecsetek világában. Nem hiszem, hogy véletlen, hogy Keresztesnek hívnak. Mély vonzalmat érzek a szakrális helyek iránt; például amikor Törökországban beléptem egy mecset udvarába, szinte azonnal éreztem a történelem súlyát, mintha a múlt szelleme körülölelt volna. Mongóliában is jártam, egy aktív láma kolostorban, ahol belépve olyan érzés fogott el, mintha a lelkem emlékezne a hely szentségére, és a gyomrom egyből összeszorult. Néha elgondolkodom rajta, hogy ha valaha szakítanék a show-biznisszel, olyan irányba kellene fordulnom, ami szorosabb kapcsolatban áll az ezotériával; azt hiszem, ez nem lenne számomra nehéz váltás.

K. I.: Igen, úgy gondolom, mindannyiunknak megvan a saját, előre megírt sorsa. Valószínűleg létezik egy olyan forgatókönyv, amely mentén éljük az életünket és járjuk be a saját utunkat. Ezen az úton elképesztő mélységek és magasságok tárulnak elénk. A nehéz pillanatok elfogadása kihívást jelent, de ha nem lennének ezek a nehézségek, talán sosem tudnánk igazán értékelni a boldogabb időszakokat. Hiszem, hogy amikor valaki eltér a saját útjától, a sors olyan módon "visszatereli" őt, hogy újra rátaláljon a helyes irányra.

K. I.: Igen, amikor a balesetem bekövetkezett, azonnal megértettem, hogy ez egy figyelmeztetés számomra: nem jó úton járok, és nem a karmikus utamat követem. Utólag visszagondolva, már felfedeztem azokat a jeleket, amelyeket a sors a baleset előtt küldött, de akkor nem figyeltem rájuk. Így hát egy sokkal drasztikusabb figyelmeztetésre volt szükség, de olyanra, amelyből képes vagyok talpra állni.

Az angyalok számomra a szeretet és a segítőkészség megtestesítői. Gyakran megfordul a fejemben, hogy tőlük kérek támogatást, és meglepően sokszor megvalósulnak a vágyaim. Mélyen hiszek abban, hogy a Jóisten is vigyáz rám, és ez a kettős erő megóv a komolyabb nehézségektől.

K. I.: Nem vagyok babonás, de abban hiszek, hogy vannak tárgyak, amelyek erővel bírnak. A táskámban van egy hegyikristály és egy Csíksomlyón vásárolt kis rózsafűzért. A hegyikristályokról úgy tartják, megvéd a démonoktól, a betegségektől és energiát ad. A rózsafüzérről pedig úgy gondolom, hogy általa a Teremtő velem van. Ezek a tárgyak jó hatással vannak a biztonságérzetemre.

K. I.: Valóban, csalódtam bennük, mert az ígéretek nem valósultak meg. De az igazság az, hogy félek a jövőtől. Rájöttem, hogy nem szeretném tudni, mi vár rám, mert a vonzás törvénye szerint valószínűleg állandóan ezen morfondíroznék, és így csak a negatív dolgokat vonzanám magamhoz. Éppen ezért úgy érzem, hogy a legjobb, ha a jövőm rejtve marad. A sors által elém táruló eseményekre pedig úgysem tudok hatni, és nem is akarok, hiszen tudom, hogy ezek elengedhetetlenek a fejlődésemhez.

K. I.: Az ismeretlen mindig is félelmet keltett bennem. Amikor a túlvilágra gondolok, szorongás fog el, mintha egy sötét alagút mélyére néznék. De ahogy telnek az évek, egyre inkább felkészítem magamat az elmúlásra, mint egy utazásra, amelynek végén a megnyugvás vár. Már nem vagyok annyira rettegő, mint régen, és megtanultam, hogy a szeretteim elvesztése is része az élet körforgásának, amit fokozatosan el tudok fogadni.