Fontos, hogy felemeljük a hangunkat, amikor a fogyatékossággal élők kihívásaival kapcsolatban valami nem a megfelelő módon működik a társadalomban. A problémák szóba hozása nem csupán felelősség, hanem lehetőség is arra, hogy közösen keressünk megoldásoka
Egy nevelési intézmény hatékonysága szorosan összefonódik a szülőkkel való együttműködéssel – hangsúlyozta Gerebenné Várbíró Katalin, nyugalmazott főiskolai tanár, gyógypedagógus és klinikai gyermek-szakpszichológus, aki tavaly ünnepelte 80. születésnapját. Az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar oktatójaként és a Gyógypedagógiai Pszichológiai Intézet korábbi vezetőjeként Katalin, aki a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületének tiszteletbeli elnöke, arra figyelmeztet, hogy az életkörülmények már a korai életszakaszban is meghatározó hatással lehetnek az egyéni fejlődésre. Ezért rendkívül fontos a szakmai és társadalmi felelősségvállalás az atipikus fejlődés jellemzőinek azonosítása és a gyógypedagógiai támogatás biztosítása a különböző ellátórendszerek keretein belül.
Amikor a hatvanas évek elején úgy döntött, hogy a gyógypedagógusi pályát választja, ez mennyire volt szokványos választás abban az időszakban?
Soha nem volt szokványos erre a pályára lépni, most sem az, még ha manapság magasabb is a hallgatói érdeklődés, mint korábban. Igaz, ma már nyolc helyen folyik gyógypedagógus-képzés az országban. Pedagógus családból származom, édesanyám tanítónő volt, ezért az iskola világa gyermekkorom óta közel állt hozzám. Így nem volt kérdés, hogy a pedagógus pálya mellett döntök, ám valójában nem volt rátekintésem a szakmára. A fogyatékossággal élők problémáját a magyar gyógypedagógia komplex, úgynevezett bio-pszicho-szociális szemlélet alapján közelíti meg.
Mivel mindig is vonzott az orvoslás és a pedagógia világa, a gyógypedagógiát egyfajta hidat képező területként láttam, amely lehetőséget ad arra, hogy baráti ösztönzés hatására elinduljak egy új úton. Ez a választás végül valóban kifizetődőnek bizonyult számomra.
Miért fordult később az érdeklődése a pszichológia felé is?
A fogyatékosság problémájának kezelésében a pszichológia nagyon jelentős ismeretrendszer. A képzésbe ma is erőteljesen beágyazódik a gyógypedagógiai pszichológia, ami a pszichológia külön ágává vált. Magyarországi kimunkálásában tanítómesterem, Illyés Gyuláné járt az élen, ő biztatott.
Minden egyes dolog szorosan kapcsolódik a másikhoz.
A gyógypedagógiai pszichológia a gyógypedagógia szoros kapcsolódású tudományága. Az emberi tapasztalatok és fejlődés szempontjából megközelítve a fogyatékosság jelenségeit, elengedhetetlen, hogy figyelembe vegyük a pszichológiai alapokat is, hiszen e kérdések megértése nem választható el a pszichológia tudományos kereteitől.
Említette, hogy napjainkra megnőtt az érdeklődés a gyógypedagógus-képzés iránt. Milyen hatással lehet ez a figyelem a tudományág fejlődésére?
Egyrészt manapság a fiatalok egy csoportjában él a fogyatékossággal élők iránti elköteleződés, másrészt vonzó a biztos elhelyezkedés lehetősége is, hiszen jelenleg gyógypedagógus-hiány van az országban. A képzés nyolc különböző szakterületen, alap- és mesterképzéseken zajlik. Ilyen szakirányok: a logopédia, a tanulásban akadályozottak pedagógiája és a pszichopedagógia, továbbá a hallás-, a látássérültek, valamint az értelmileg akadályozottak pedagógiája; a szomatopedagógia és az autizmussal élők pedagógiája. Vagyis, ha valaki szakemberként távlatokban gondolkodik magáról, hamar rádöbben, hogy a rendelkezésre álló munkaerőt felszívhatja az oktatási, az egészségügyi, valamint a szociális ellátórendszer, de a doktori képzés a tudományos kutatás felé is utat nyit.
Az állam és a politika kulcsszerepet játszik a szakemberhiány problémájának kezelésében. Az alábbiakban néhány lehetséges megközelítést és javaslatot sorolok fel, amelyek segíthetnek a helyzet javításában. 1. **Oktatási reformok**: Az államnak fontos feladata az oktatási rendszer korszerűsítése, hogy jobban igazodjon a munkaerőpiac igényeihez. A szakmai képzések és egyetemek programjainak frissítése, a gyakorlati tapasztalatok hangsúlyozása, valamint a STEM (tudomány, technológia, mérnöki tudományok és matematika) területek népszerűsítése segíthet a szakemberképzés erősítésében. 2. **Támogatások és ösztöndíjak**: Az állam ösztöndíjak és támogatások biztosításával ösztönözheti a fiatalokat, hogy a hiányszakmákra orientálódjanak. Ezen kívül a munkahelyi képzések és átképzések támogatása is fontos, hogy a munkavállalók új készségeket sajátíthassanak el. 3. **Munkahelyteremtés**: A politikának aktívan kell támogatnia a munkahelyteremtést, különösen a hiányszakmákban. A vállalkozások ösztönzése, adókedvezmények és más juttatások révén a kormány segíthet abban, hogy több munkahely jöjjön létre a keresett szakterületeken. 4. **Külföldi szakemberek bevonzása**: Az államnak érdemes lenne vonzóbbá tenni a külföldi szakemberek számára az országot, például egyszerűsített vízum- és letelepedési eljárásokkal, valamint versenyképes bérezéssel. 5. **Munkaerőpiaci elemzések**: Rendszeres munkaerőpiaci elemzések végzése segíthet az államnak és a politikai döntéshozóknak megérteni a szakemberhiány okait és a jövőbeli trendeket, így célzott intézkedéseket hozhatnak a helyzet javítása érdekében. 6. **Partnerségek a vállalkozásokkal**: Az államnak együtt kell működnie a magánszektorral, hogy az ipar igényeit figyelembe véve alakítsa a képzési programokat. Az ipari szereplők bevonása a képzésbe és a szakmai gyakorlatok megszervezése kulcsfontosságú lehet. Ezek az intézkedések hozzájárulhatnak ahhoz, hogy csökkentsük a szakemberhiányt, és támogassuk a gazdaság fenntartható fejlődését. Az állam és a politika felelőssége, hogy proaktívan lépjen fel a problémák megoldása érdekében.
A szakemberhiány problémája nem csupán az állam felelőssége, még ha a képzési keretszámokat valóban állami szinten határozzák meg is. Ez egy rendkívül összetett társadalmi jelenség. Az ellátórendszerek képesek lennének több gyógypedagógust foglalkoztatni. Kétségtelen, hogy a bérkérdés hosszú ideig jelentős problémát jelentett, hiszen ez a munka jelentős megterheléssel jár, de ma már ez a feszültség valamelyest csökkent.
A politikával kapcsolatban csak annyit mondhatok: a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületében mindig is különböző politikai beállítottságú emberek dolgoztak együtt, akik a szakmai nézeteiket össze tudták hangolni.
Megvoltak a közös pontok, amikben konszenzust lehetett teremteni. Ebből következik, hogy akik rálátnak az ellátórendszer működésére, azoknak egyúttal felelőssége is, hogy szóvá tegyék, ha a fogyatékossággal élők problémáival összefüggésben valami nem jól működik a társadalomban. Intézményünkben dolgozik hallás- és látássérült oktató, de mentálisan érintett is, akik a többi kollégával együtt oktatva jelentősen segítik a hallgatók pályaszocializációját.
Az ideális társadalom hozzáállása a fogyatékossággal élőkhöz olyan lenne, amely az elfogadáson, tiszteleten és támogatáson alapul. Ebben a társadalomban a fogyatékossággal élők nem csupán integrált tagjai a közösségnek, hanem aktív résztvevői is a társadalmi életnek, akiknek véleménye és tapasztalata értékes. Fontos lenne, hogy az emberek tudatossága nőjön a fogyatékosság fogalmáról, és a társadalom általános attitűdje a empátiára és megértésre épüljön. Az oktatási intézményekben már korán oktatni kellene a sokszínűséget és az inkluzív értékeket, így a fiatalok már gyerekként megtanulhatnák, hogy a különbségek gazdagítják az életünket. A társadalom ideális hozzáállása feltételezné, hogy a fogyatékossággal élők számára elérhetőek legyenek a megfelelő szolgáltatások és lehetőségek, legyen szó munkáról, oktatásról vagy szabadidős tevékenységekről. Az akadálymentesítés nem csupán fizikai értelemben, hanem a társadalmi és kulturális élet minden területén meg kell, hogy valósuljon. Egy ilyen társadalomban a fogyatékossággal élők nem csupán segélyre szorulóként lennének jelen, hanem aktívan hozzájárulnának a közösség fejlődéséhez, és lehetőségeik szerint élnének teljes életet. Az önállóság és a függetlenség támogatása kulcsfontosságú lenne, hiszen mindenki megérdemli, hogy a saját döntései alapján formálja életét. Összességében egy ilyen társadalom a szeretet és a kölcsönös tisztelet alapjaira épülne, ahol mindenki, fogyatékossággal élőtől függetlenül, egyenlő lehetőségeket kapna a boldogulásra.
Ez valóban egy összetett téma, de az elfogadás alapelve – a „semmit rólunk nélkülünk” – kulcsfontosságú. Az érintett egyének, családok és hozzátartozóik, összesen körülbelül egymillió ember, akik a beszédhibától kezdve a súlyosan és halmozottan sérült személyekig terjednek, mindannyian támogatásra szorulnak. A társadalomban megfigyelhető, hogy egyesek túlságosan lelkesek, és például akkor is segítenek a vak embereknek átkelni a zebrán, amikor az nem kéri. Ezzel szemben mások inkább elhárítják a problémát, és távolságot tartanak a nehézségektől, nem akarva szembenézni a valósággal. Sok szülő számára különösen nehéz feldolgozni, amikor kiderül, hogy gyermekük társadalmi beilleszkedését valamilyen okból nehezíti valami.
A szülők és családok felelőssége rendkívül összetett és sokrétű. Elengedhetetlen, hogy támogassák gyermekeiket, különösen amikor valamilyen diagnózissal találkoznak. Fontos, hogy a szülők ne csupán a diagnózisra, hanem a gyermekük egyedi igényeire is figyeljenek. Az elfogadás és a megértés segíthet abban, hogy a gyermek önbizalma ne szenvedjen csorbát. Ha egy szülő úgy tekint egy diagnózisra, mint ami az önérzetét sérti, az nemcsak a saját érzelmi világára, hanem a gyermek fejlődésére is negatív hatással lehet. A szülői attitűd és reakciók meghatározzák, hogyan éli meg a gyermek a saját helyzetét. Az elutasítás vagy a szégyenérzet csak tovább nehezíti a gyógyulás és a fejlődés folyamatát. Így tehát, a szülőknek nemcsak a diagnózis elfogadását kell megtanulniuk, hanem azt is, hogy támogató környezetet teremtsenek, ahol a gyermek szabadon kifejezheti magát, és ahol a különbözőségek nem stigmatizáló, hanem értékes tulajdonságokként jelennek meg.
A téma, amiről beszél, rendkívül lényeges, mivel a gyermekek helyes megítélése és támogatása kulcsfontosságú a fejlődésük szempontjából. Elmondhatjuk, hogy a fogyatékos gyermekek, fiatalok vagy felnőttek körüli családi dinamika gyakran kihívásokkal teli. Sok esetben tapasztalható a szülők és testvérek részéről a maximális elköteleződés, de sajnos nem ritka az elutasító vagy távolságtartó magatartás sem. Személyes tapasztalataim alapján a legtöbb család nyitott és támogató, de ugyanakkor rendkívül fontos, hogy megfelelő segítséget és forrást találjanak, hiszen a stigma, amely a fogyatékossággal jár, rendkívül nehezen feldolgozható. Ezért különösen hangsúlyozni kell a társadalmi környezet felelősségét, legyen szó közvetlen családról vagy a szélesebb közösségről. Az elfogadás és a megértés kulcsfontosságú ahhoz, hogy a gyermekek és fiatalok a lehető legjobban fejlődjenek, és hogy a családok is megtalálják a számukra legmegfelelőbb támogatást.
Azért, mert a szülők gyakran azt tapasztalják, hogy saját maguk is előítéletek célpontjaivá válnak.
A fogyatékosság megléte sosem az egyén hibája, hiszen ez egy olyan állapot, amely mindig is része volt az emberi létezésnek, és valószínűleg a jövőben is velünk marad. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az orvosi műhibák nem tartoznak ide, hiszen ezek elkerülhetőek lennének. Továbbá, a társadalmi felelősségvállalás részeként nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a súlyosan hátrányos helyzetű gyermekek esetében a fejlődésüket jelentősen befolyásolhatja a környezetük és a körülményeik. Az ilyen tényezők hosszú távon kihatnak a jövőjükre, ezért fontos, hogy a közösség támogassa őket, és elősegítse a kedvezőbb fejlődési lehetőségeket.
Ilyen körülmények között a gyermekek a fogyatékossággal élők érzését kelthetik a környezetükben. Az életkörülmények jelentős mértékben befolyásolhatják a fejlődésüket, és sötét árnyékot vethetnek a mindennapi életükre.
Társadalmi felelősség, állami feladat a szükségletorientált ellátás, a megsegítés biztosítása.
Milyen új problémák vetődtek fel azóta, hogy ön gyógypedagógiával foglalkozik? Az internet elterjedése, az okostelefonok használatának következményei milyen mértékben tapasztalhatók manapság?
A fejlődő világ igen sok segítséget kínál technikailag, de teremt olyan nem kívánatos helyzeteket, amelyek a gyerekek szempontjából kedvezőtlenek. Gondolok itt például a növekvő hiperaktivitás, az ADHD jelenségére. Mennyire képesek a gyerekek fókuszálni úgy, hogy állandóan a kütyüket nyomogatják, vagy ha a túlzott ingergazdagság elvonja a figyelmüket? Kétségtelen az is, hogy az úgynevezett (halmozottan) hátrányos helyzetű népesség esetében az iskolázatlanság, az alacsony jövedelmi, lakhatási viszonyok nem kedvezők a gyermekek fejlődése szempontjából. Ezért az ellátórendszernek a maga sokszínűségével segíteni kell abban, hogy miként lehet a fejlődést kedvező irányba befolyásolni.
Van-e erre még ereje az egyébként is emberhiánnyal küzdő, leterhelt pedagógus társadalomnak?
Egy nevelési intézmény hatékonyságának kulcsa abban rejlik, hogy képes együttműködni a szülőkkel. A szülők bevonása elengedhetetlen, hiszen nélkülük nem lehet teljes mértékben sikeres a gyermekek fejlődése.
Határozottan állíthatom, hogy a gyógypedagógiai intézményekben ez a megközelítés napjainkban is jelen van, és ha úgy vesszük, egyfajta trendként is tekinthetünk rá.
Természetesen, néha előfordulhatnak hibák, amelyeket a kiégés, a túlzott leterheltség vagy a pszichikai stressz is okozhat. Ezek a tényezők befolyásolhatják, hogy egy pedagógus milyen módszereket választ a munkája során. Különösen izgalmas helyzetet teremt, amikor fogyatékossággal élő gyermekeket integrálnak a többségi intézményekbe, hiszen ez új kihívások elé állítja a befogadó pedagógusokat. Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy a pedagógusok rendelkezésére áll a helyi óvoda- és iskolapszichológiai hálózat, valamint a csapatmunkára épülő megközelítések, amelyek nagyban segíthetik a hatékony munkát.
Mit gondol az inkluzív nevelésről, az integrációról?
A modern társadalomban egyre bonyolultabb kihívásokat jelent a gyermekek óvodai és iskolai nevelése, különös figyelmet fordítva arra, hogy miként tudjuk támogatni őket a társadalmi integráció során. Az 1970-es években végzett jelentős hazai kutatás a kisegítő iskolák világában feltárta, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek aránya kiemelkedően magas, ami rávilágított a problémára. E kutatás eredményei hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarországon egyre inkább elismerjék az integrált nevelés és az iskolai, valamint társadalmi integráció fontosságát. Ez a megközelítés ma már nemcsak a gyógypedagógiai támogatásra szoruló csoportokat érinti, hanem a fiatal és felnőtt fogyatékossággal élők munkaerőpiaci lehetőségeinek elősegítését is magában foglalja, mindezt a szülőkkel közösen hozott döntések figyelembevételével.
Felmerül a kérdés, hogy az egyre inkább leterhelt, kimerült szülők, akik gyakran több munkát is vállalnak, hogyan tudják kezelni ezt a helyzetet. Képesek-e elfogadni a szakmai iránymutatásokat, hogy gyermekeik oktatásában a képességeikhez igazodó, megfelelő módszereket alkalmazzanak?
Kétségtelen, hogy az együttműködés során előfordulhatnak nehézségek, ugyanakkor a szülők tájékoztatása és a velük való állandó együttműködés iránti elkötelezettség rendkívül erős.
Látjuk, hogy részükről is egyre nagyobb a közös gondolkodás igénye akár például alapítványi keretek között új kezdeményezésként, "szülők iskolája" formájában.
Ön logopédus is, hogyan került kapcsolatba ezzel a területtel?
A logopédia kiemelkedő szerepet játszik a gyógypedagógia területén, és talán kevesen tudják, hogy Magyarországon a Rákosi-érában alakult meg az első logopédiai óvoda. Ennek hátterében nem véletlenül állt a pártvezér egyik családtagjának érintettsége. Főiskolai tanulmányaim során számos inspiráló oktató, mint például Kanizsai Dezső, Vassné Kovács Emőke és Mérei Ferencné, motivált arra, hogy a logopédia világában találjam meg a hivatásomat. Az ott eltöltött idő alatt szerzett tapasztalataimat később a logopédusképzés során is kamatoztattam, gazdagítva a diagnosztikai munka, a komplex állapotfeltárás és a terápiás gyakorlatok terén végzett kutatási és gyakorlati ismereteimet.
Ön 1966-ban diplomázott, a 2025-ig eltelt évtizedekben merre tolódott a fókusz a logopédiában, vagy akár a gyógypedagógia más területein?
Egyik utolsó mohikánja vagyok az úgynevezett általános gyógypedagógus-képzésnek, ahol még a különböző szakterületek iránti alapos felkészítést kaptunk. Én a logopédia irányába orientálódtam, noha nem rendelkezem logopédus diplomával, mint ahogyan a tanítványaim. A szakterületen való elmélyülés során ezt a tudást gyakorlati tapasztalatok révén, gyógypedagógusként gyűjtöttem össze. A tudományos kutatások és a személyes élmények alapján mára jelentős előrelépéseket értünk el a fogyatékossággal élő egyének különböző csoportjainak megértésében és támogatásában.
Az évek során az ellátórendszer jelentős átalakuláson ment keresztül. Ma már a logopédiai szolgáltatások terén kiemelkedő szerepet kapott az alapellátás differenciálódása, valamint a sajátos nevelési igényű (SNI) és beszédfogyatékos gyermekek intézményes ellátása. Én magam tizenhét éven át dolgoztam a főváros hetedik kerületében található Damjanich utcai Gyakorló Óvoda logopédiai tagozatán, ahol számos új programot indítottunk el. Ezek között említésre méltó a szenzoros információs folyamatok fejlődését célzó, Frostig-koncepcióra épülő fejlesztés, amelyet egy amerikai példa alapján honosítottunk meg a speciális óvodai program keretében.
A logopédiai diagnosztika és a kapcsolódó képzések terén jelentős fejlődés tapasztalható. Az ismeretek bővülése a korai diagnózis és az olvasászavarok kutatásának irányába mutatkozik meg. Napjainkban különös figyelmet kap a felnőttellátás, így azok számára, akik stroke következtében afáziával küzdenek, egyre több támogatást és segítséget nyújtanak.
Tavaly januártól a beszédfogyatékossággal élők csoportja végre hivatalos elismerést kapott az esélyegyenlőségi törvény által, amely évek óta várt változást jelképez. Ennek köszönhetően, a diagnózissal rendelkező érintettek mostantól hasonló kedvezményekben részesülhetnek, mint más fogyatékossággal élők, így többletszolgáltatásként szociális támogatáshoz juthatnak. Ez a lépés nemcsak a jogi kereteket erősíti, hanem hozzájárul a társadalmi elfogadás fokozásához is.
Ezek nagy eredmények.
A 125 éves hazai gyógypedagógia szakmai aktivitása és sokszínű törekvései egyaránt figyelemre méltóak. Eredményeik nem csupán a múltat tükrözik, hanem a jövő kihívásaira is választ keresnek. Különösen figyelemre méltó, hogy a stroke manapság népbetegséggé vált, amely számos egyéb mentális problémával is összefonódhat. A szakma felelőssége óriási: kulcsfontosságú, hogy figyelmet fordítson azokra a társadalmi csoportokra, akik kiemelt támogatásra szorulnak, és hogy valódi segítséget nyújtson számukra a boldogulásban.
Ön az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar oktatója 47. éve, 12 évig volt a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületének elnöke, és vezette az Illyés Gyuláné alapította Gyógypedagógiai Pszichológiai Intézetet. Ha valakinek, önnek van rálátása a szakma változására, fejlődésére. Mindannak alapján, amit karrierje során át- és megélt, mit prognosztizál az elkövetkezendő évtizedekre?
Nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni, inkább kifejezem bizakodó nézőpontomat. Úgy vélem, hogy a magyar gyógypedagógia, amely megőrzi hagyományait, ugyanakkor folyamatosan megújul, képes lesz előre lépni a már megkezdett úton. Hiszem, hogy képes lesz továbbfejleszteni saját nézetrendszerét, és szakmai szempontból hatékonyan reagálni azokra az emberi és társadalmi kihívásokra, amelyeket a sokszínű népesség beilleszkedésének igénye támaszt. Optimista vagyok a jogszabályok finomításával, a képzések finanszírozási körülményeinek javulásával, a szolgáltatások bővítésével, valamint a szakmai pálya anyagi elismerésének növelésével kapcsolatban is.
Kíváncsian várom, hogy a nyugati mintákra épülő magánellátás milyen irányt vesz az állami ellátás mellett, hiszen ez a fejlődés számos szakmai és etikai kérdést vet fel. Fontos, hogy az állami vezetés és a szakmai szervezetek egyaránt vállalják a felelősséget ezekben a kérdésekben. Magyarországon a gyógypedagógiai hagyomány mélyen gyökerezik, és generációkon keresztül formálódott. Oktatóként én is tapasztalom ezt az erős tradíciót. Közös feladatunk, hogy értékeinket és tapasztalatainkat átadjuk a fiatalabb nemzedéknek.
Ezért is övezi tisztelet többek között Illyés Gyulánét - akinek hagyatéka a család támogatásával a múlt év végén került az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karra, s válik ezáltal majd kutathatóvá -, ahogy sok neves elődünket, akik felismerték a fogyatékossággal élők és családjaik megsegítésnek fontosságát. A mai fiatalok is hozzák magukkal ezt a támogató-elfogadó attitűdöt, amit a sok problémával terhelt világban nagyon izgalmas és egyben szívet melengető megélni.
