A húsvéti ünnep a keresztény hagyományokban kiemelkedő jelentőséggel bír, hiszen Jézus Krisztus feltámadását ünnepli. Ez az esemény a húsvét középpontjában áll, amely a megújulás, a remény és az újjászületés szimbólumává vált. Az ünnep időpontja változó,

Az ünnep, ahogyan azt a Néprajzi Lexikon is megfogalmazza, egy különleges időszak, amikor a közösség eltér a megszokott normáktól és viselkedési mintáktól. Ilyenkor különféle ünnepi szokásokat követünk, amelyek során más szabályokat és tilalmakat tartunk szem előtt, mint a hétköznapok során. A húsvét köré számos régi hagyomány fonódik, de vajon mennyire ismerjük ezeknek az eredetét? Emlékezünk még a hajdani szokásokra? Vajon van-e bármilyen jelentősége a számunkra, vagy csupán annyiban különbözik ez a nap a többi hétfőtől, hogy nem kell dolgoznunk? Még mindig élnek bennünk a régi húsvéti rituálék emlékei, vagy csak a kollektív tudattalanunk mélyéről bukkannak fel homályos sejtelemek? Kun Ágnes Anna református lelkész elgondolkodtató írása a református.hu-n.

A múlt mélyén őseink titka abban rejlett, hogy az évrend ritmusát mesterien ismerték, tudták, mikor mit kell tenni. Harmóniában éltek a természettel, és tiszteletben tartották az isteni törvényeket. A környezetükhöz való alkalmazkodás nem csupán életformájuk része volt, hanem a lélek rendjére is jótékony hatással bírt. Ennek köszönhetően sokkal kevesebb volt a stresszes, neurózisos és pszichés problémákkal küszködő ember; tudták, mikor van ideje a munkának, ugyanakkor a pihenésnek is. Megtalálták az egyensúlyt a kifelé és befelé fordulás között. A legfontosabb talán az volt, hogy mindig szántak időt a lélek feltöltődésére is.

A mai világban gyakran úgy érezzük, hogy egy feladat nyomása alól a másikba rohanunk, elhanyagolva mind a természet csodáit, mind a saját belső harmóniánkat. A testünk jelzéseit figyelmen kívül hagyjuk, mintha nem is lenne szükségünk pihenésre, és a lelkünk igényeit is háttérbe szorítjuk. Néha, kampányszerűen, elhatározzuk, hogy beiktatunk néhány látványos lelkigyakorlatot, de gyakran nem a megfelelő időpontban, hanem csak akkor, amikor véletlenül egy kis szabadidőhöz jutunk. Ilyen módon viszont a valódi megújulás és feltöltődés élménye elmarad, és a belső béke keresése továbbra is elérhetetlen álom marad.

Hogyan várhatjuk így, hogy a lélek jól érezze magát bennünk?! Hogy várhatjuk, hogy jól legyünk?! Amikor egy kis időnk adódik, akkor is az elmaradásainkkal próbáljuk utolérni magunkat. Már fogalmunk sincs nemhogy a rendelt időkről, de a főbb ünnepeinkről sem...

Két szabadnap közeleg, és tele vagyunk tervekkel: na, akkor végre nekiállok a beadandónak, megmetszem a növényeket, megcsinálom a nagytakarítást, átnézem a ruhás szekrényt, lemosom az autót, kicserélem a kereket, és végre kivasalom azt a hónapok óta halmozódó ruhatornyot. Igazából egy végtelen lista vár ránk, ami csak arra vár, hogy a hirtelen jött szabadidőnket kitöltsük. Mert manapság már nem arról szól a böjt, hogy a lelkünket készítjük a húsvéti feltámadásra. A mindennapi mókuskerékben egyszer csak felemeljük a fejünket, rápillantunk a naptárra vagy a telefonra, és döbbenten konstatáljuk: "Hű, már jövő héten itt a húsvét!"

Saját önmagunkkal is alig találkozunk, nemhogy az ünnep szellemével!

Aztán esetleg kötelességszerűen letudjuk a templomba rohanást, főzünk sonkát, tojást, kínos röhögések közepette az otthon élő nőneműt meglocsoljuk gyorsan, aki legyünk-túl-rajta alapon elviseli az atrocitást, és másnap rohanhatunk újra a... mi után is?

Milyen különös módon alakult ez az ünnep négyezer évvel ezelőtt?

Akkoriban még csupán egy természeti eseményként tekintettek rá. Ma már nomád legelőváltó ünnepként emlegetjük. Ekkor ünnepelték a télből a tavaszba való átlépést, örömünnep volt ez, amely a természet évenkénti újjászületéséről szólt. Az emberek örömmel figyelték, ahogyan a birkák ellésnek, és a föld újra életre kel, jelezve, hogy egy új, kvázi mezőgazdasági év kezdődhet el.

Az ókori Izrael mezőgazdasági hagyományai szorosan összefonódtak a természet ciklusaival és a vallási rítusokkal. A Tóra útmutatása szerint az izraelita földművelők az árpa betakarításával indították a mezőgazdasági évet, amely munkálatok a tavaszi nap-éj egyenlőségtől kezdődtek, és egészen április végéig tartottak. Ekkoriban a föld ajándékát ünnepelték, új reményekkel telve, és ezt az örömöt sajátos spiritualitásukkal is kifejezték. A legelőváltás folyamata különös jelentőséggel bírt: a téli legelőkről a tavaszi zöldellő területekre hajtották át az állatokat. A nomád pásztorok és nyájuk élete nem volt mentes a veszélyektől, ezért ilyenkor különleges rítusokat végeztek, amelyek célja a balszerencse elhárítása volt. Egy fiatal bárányt áldoztak fel, melynek húsát közösen elfogyasztották, ezzel biztosítva a nyáj termékenységét és a biztonságos áthaladást a legelők között. E rítusok nemcsak a fizikai jólétet szolgálták, hanem a közösség összetartozását és a természet tiszteletét is kifejezték.

Ahogy a közösség egyre inkább otthonra lelt, megkezdték a földművelést, és fokozatosan néppé formálódtak. E folyamat során kiemelten fontossá vált a már említett árpaaratás, amely szoros összefonódásba került a zsidóság történetével. E nép emlékezetében ez az időszak összekapcsolódott az egyiptomi szabadulás hősies emlékével.

A zsidó tavaszi ünnepkör egyik legfontosabb eseménye a pészah, amely a szabadulás emlékét idézi fel. Az egyiptomi fogság előtt tíz csapás sújtotta Egyiptomot, melyek közül az utolsó és legmeghatározóbb a legelsőszülöttek halála volt. A zsidó családok megmenekülésének kulcsa abban rejlett, hogy egy bárányt áldoztak, és a vérével megjelölték az ajtófélfát, így jelezve a szabadító angyalnak, hogy elkerüljék őket. A páskavacsora a szabadulásra való emlékezés szent pillanata, amelyet másnap a kovásztalan kenyerek ünnepe követ. A szabadulás sürgőssége miatt nem volt idő kovászos kenyér készítésére, így a zsidók egyszerű lisztből és vízből készült tésztát vittek magukkal, amelyet az út során a nap szárított ki. Ezt a gyorsan sütött, kovásztalan kenyérfajtát, a maceszt, ma is fogyasztják a zsidó közösségek. A pészah időzítése összefonódik a tavaszi megújulással is, amikor a legelők váltása és az árpa érésének ideje van. Ennek jegyében ünneplik az "első zsengék" ünnepét is, amikor az első beérett kalászt felajánlják Istennek, megemlékezve a természet ciklikusságáról és az élet megújulásáról.

Csodálatos módon fonódik össze a legrégebbi hagyomány és az immár néppé alakult Izrael hálaadása és emlékezete.

S mi a mi keresztyén húsvétunk?

Jézus Krisztus kétezer évvel ezelőtt, nagypéntek hajnalán, a zsidó húsvét ünnepének küszöbén, az egész emberiség bűneiért vállalta a legnagyobb áldozatot, mint a tökéletes páskabárány. Bűntelensége és tisztasága jegyében élt, majd a sírba helyezték, de harmadnapra, a halottak közül elsőként, diadalmasan feltámadt. Ezzel megvalósította mindazt, amit a korábbi tavaszi ünnepek előre jeleztek. Az új teremtés, amely ennek nyomán kibontakozik, egy megváltott világ, ahol a bűntelenség és az új élet valósággá válik. Ez a kegyelem, amely mindannyiunk számára ajándékul adatott.

Az Ószövetség törvényei nem csupán utasítások, hanem egyfajta nevelői útmutatásként is szolgálnak, melynek végső célja, hogy minket Krisztushoz irányítson.

Milyen üzenetet hordoz számunkra nagypéntek? Arról szól, hogy Krisztussal együtt mi is megfeszítjük a régi ént. Arról, hogy a törvényeskedés merev szabályrendszeréhez való ragaszkodásunkat hátrahagyva, elfogadva az ő megváltását, ő új életet ad nekünk. Ennél csodálatosabb ajándékot nem kaphat az ember. Ez az a pillanat, amikor Krisztus feltámadhat a szívünkben.

Az ember mit sem változott kétezer év alatt. Ugyanúgy szeretünk törvényeskedni, ítélkezni, képmutatók, hipokriták lenni, mint azok az őseink voltak, akik megfeszítették Krisztust. Csakhogy nem a törvényekben, hanem Krisztusban van az igazság!

Sokszor hajlamosak vagyunk a jogi keretek közé szorítani a hitünket. Keresztyénként könnyen abba a hibába eshetünk, hogy a szabályok és előírások betartását helyezzük a középpontba, és ezt elvárjuk másoktól is. Pedig ez a megközelítés éles ellentétben áll a kegyelem üzenetével. Vannak, akik nem hajlandók meghallgatni más véleményeket, sőt, úgy gondolják, hogy az igazi lelki élet csupán annyiból áll, hogy elkerüljük a tiltott dolgokat, mint például az alkoholfogyasztás, a dohányzás vagy a tánc. De a kegyes élet ennél sokkal mélyebb, és a megigazulás sem csupán emberi cselekedetek eredménye!

Jézus volt az, aki teljes mértékben engedelmeskedett az Atyának. Ő makulátlan és bűntelen volt. Mellette senki sem képes még részlegesen sem megfelelni a törvény követelményeinek. De itt a jó hír: erre valójában nincs is szükség! Ismétlem, nem a törvényben, hanem Krisztusban találjuk meg az igazságunkat! Nem az emberi parancsok és előírások a lényegesek. Bár próbálhatjuk a szellemi emberek látszatát kelteni, de ha csupán külső cselekedetekre támaszkodunk a belső átalakulás helyett, az végső soron értéktelen.

Képesek vagyunk felismerni, hogy gyakran a saját teljesítményünkből próbáljuk meg kinyerni életünk értelmét? Legyen az bármilyen siker vagy eredmény, hajlamosak vagyunk mindent ehhez a mércéhez igazítani. Ennek következményeként pedig alig marad időnk arra, hogy igazán ünnepeljük a fontos pillanatokat, és belemerüljünk azok valódi mélységébe. Valójában ez is a legalizmus egy sajátos megnyilvánulása.

Csak Krisztus befogadása képes igazán felszabadítani minket. Ekkor nem csupán ő lesz a miénk, hanem mi is az őéi leszünk, lehetőséget kapva arra, hogy az ő aktív szeretetének eszközeivé váljunk. Ez a transzformáció lehetővé teszi, hogy a teljesítményünk áldássá váljon a körülöttünk élők számára.

Az ember nem a törvény cselekedeteiből igazul meg, hanem a Jézus Krisztusban való hit által!

A Krisztus-hit az a szent tér, ahol az emberi lélek találkozik az Istennel. Csak ebben az élő, szeretetteljes hitben válik valósággá életünkben a megigazulás. Itt nincs helye a saját érdemeink hajszolásának, ami csupán elvonja a figyelmet Krisztus lényegéről. Az igazi hit nem a törvények betartásáról szól, hanem a szeretet aktív megéléséről, amely által tapasztalhatóvá válik az isteni kegyelem.

A törvényre korábban valóban nagy szükség volt, hiszen a bűnök miatt iránytűként szolgált. Azonban Krisztus eljövetelével egy új korszak vette kezdetét. Most, a Krisztusban való hit által már nem vagyunk ennek a szabályrendszernek alávetve. Ekkor értjük meg igazán, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk, és ez a felismerés új perspektívát nyit meg előttünk.

Pál apostol a lelki nagykorúságot istenfiúságként határozza meg. Ha Krisztusban hiszünk, akkor befogadott, adoptált fiakká válunk. Ebben a közösségben nincsenek faji, nemi vagy társadalmi osztálykülönbségek. Azonban ahhoz, hogy megtapasztalhassuk ezt az egységet, fel kell öltöznünk Krisztust. Meg kell osztoznunk a kereszthalálában, és meg kell engednünk, hogy mindannyiunkban életre keljen a feltámadás. Ez tehát a mi ünnepünk!