A kriptomnézia fogalma Jónás Tamás érvelésében olyan jelenséget takar, amely során egy író vagy alkotó tudatában van egy információnak, de azt annyira belsővé tette, hogy nem emlékszik a forrására. Ezért, amikor az ötletet vagy gondolatot a sajátjaként ad

Az irodalmi világban gyakran előfordul, hogy az írók szándékosan vagy akaratlanul mások munkáit idézik fel. E jelenség egyik érdekes aspektusa a kriptomnézia, amely egy olyan kognitív folyamat, amikor valaki egy korábban hallott vagy olvasott információt sajátjának hisz, és azt anélkül használja fel, hogy tudatában lenne annak forrásának. A kriptomnézia tehát a memória rejtélyes működésének következménye, ahol a szerző elfelejti az eredeti forrást, így nem tudja, hogy valójában nem új ötletet alkotott. Ez a jelenség szoros kapcsolatban áll a plágium fogalmával, hiszen bár a kriptomnézia nem szándékos másolás, a végeredmény szempontjából a hatások hasonlóak lehetnek: mindkettő kérdéseket vet fel az eredetiség és a kreativitás mibenlétéről. A kriptomnézia tehát figyelemre méltó jelenség, amely rávilágít arra, hogy a kreatív folyamatok során milyen fontos a források tisztelete és az emlékezet megbízhatósága.

Augusztus 13-án Jónás Tamás egy közleményben kért elnézést, amiért az idén megjelent Draen című kötetében plagizált, és Schein Gábor A törékenységről című versét sajátjaként publikálta. Ebben úgy fogalmazott: "a tévedés hátterében az ún. kriptomnézia jelensége áll - korábban olvasott szöveg emléke saját gondolatként tér vissza". A kifejezés különösen felkeltette a figyelmünket, ezért utánajártunk, hogy pontosan miről is van szó, mi köze van a plágiumhoz, és történt-e már hasonló eset valaha az irodalomban.

A kriptomnézia egy rendkívül érdekes, ugyanakkor vitatott jelenség, amely számos szempontból megkérdőjelezi az alkotói integritást. Gyakran előfordul, hogy az alkotók annyira elmerülnek saját gondolataikban, hogy észrevétlenül felhasználják mások szellemi munkáit anélkül, hogy tudatában lennének ennek. Ugyanakkor sajnálatos módon vannak olyan esetek is, amikor valaki szándékosan plagizál, és a kriptomnéziát egyfajta kifogásként használja. Ez a jelenség rávilágít arra, hogy mennyire fontos a tudatos alkotás és a források megfelelő megjelölése a kreatív folyamat során.

Mindenesetre azzal jár, hogy egy korábban látott, olvasott vagy hallott, de lényegében mástól származó anyagra a sajátunként emlékezünk.

Ezt a jelenséget gyakran nevezik tudattalan plágiumnak, de a határok meghúzása nem mindig egyértelmű. Különösen jogi szempontból jelenthet kihívást, hiszen nehezen bizonyítható, hogy az érintett személy tudatában volt-e annak, hogy mások munkáját használja fel publikálásra.

Alapvetően egy kognitív zavarról van szó, ami akkor lép fel, ha olyat hallunk, ami közel áll a gondolkodásunkhoz, (adott esetben) valamelyik alkotásunkhoz igen hasonló, netán mi magunk továbbgondolunk. Douwe Draaisma, a Groningeni Egyetem pszichológiatörténeti professzora egy 2014-es, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tartott előadáson ezzel magyarázta:

Az agy ilyenkor a szemantikus memóriában tárolja el magát az ötletet, amely viszont kevéssé alkalmas az információ kontextusának rögzítésére. Tehát magára az ötletre emlékezni fogunk, de a forrására nem."

Ezen a szakaszon már a memória működésének rejtelmeivel foglalkozunk, amely eltérően egy könyvtől vagy az internettől, nem pontosan raktározza el az információkat. A memória inkább szelektál és rendszerez, így formálja meg a tudásunkat. Draaisma alaposan körüljárja ezt a témát A felejtés könyve című művében.

Ebben a professzor egy rendkívül szemléletes magyarázatot kínál a kognitív folyamatokra: a kriptomnézia valójában egy evolúciós túlélési stratégia következménye, ahol a lényeg nem az, hogy ki fogalmazta meg az ötletet, hanem az, hogy milyen üzenetet hordoz.

A zeneipar világában számos olyan helyzet adódik, ahol előadók tudatosan vagy akár akaratlanul is más művészek zenei alkotásait építik be saját munkáikba. Egy emlékezetes példa erre a 2013-as incidens, amikor Kanye Westet plágiummal vádolták, mert a New Slaves című dalában egy részletet kölcsönzött az ikonikus Gyöngyhajú lányból. Ez az eset jól mutatja, hogy a zene határvonalai néha elmosódnak, és a kreatív inspiráció gyakran összefonódik a jogi kihívásokkal.

Ez a helyzet egyértelműen tudatos plagizálásra utal, hiszen a zene tempója, hangszerelése és ritmusa teljesen azonos az eredeti művel. Az ügy végül peren kívüli megállapodással zárult, azonban West később engedélyt kapott a dal felhasználására, ami azt jelzi, hogy szándékos másolásra került sor.

De olyan eset is van, ahol a véletlen miatt alakult ki a másolás. Draaisma könyve Steve Vai amerikai zenész példáját említi, aki az 1996-os Fire Garden nevű albumán a Bangkok című számot Tim Rice Sakk című musicaljéből vette át. Mindez úgy fordulhatott elő, hogy egy turné alatt lekottázta a dalt, de az évek során az eredeti kézirat eltűnt és már csak a saját dokumentum maradt meg az áthangszerelt verzióval.

Amikor az album összeállításába fogott, észrevétlenül keveredett a dalai közé egy idegen szerzemény.

Az irodalom világában gyakran felmerül egy komoly dilemma: a szerzők néha megfeledkeznek arról, hogy honnan merítettek inspirációt vagy információt egy-egy szövegrészlethez. 2013-ban Jane Goodall, a híres angol etológus - akit a legtöbben a csimpánzokkal kapcsolatos kutatásairól ismernek - új könyvének, A remény magvai című munkának a megjelenése előtt a sajtó számára elküldött recenziós példányokban olyan szövegrészekre bukkantak, amelyek egyértelműen más forrásból, például Wikipédiáról és asztrológiai weboldalakról származtak. Ez a felfedezés komoly vitákat generált az irodalom etikájáról és a források megfelelő kezeléséről.

Goodall azt indokolta, hogy annyira sok jegyzet gyűlt össze, hogy a rendetlenség következtében az anyagok összekuszálódtak. Ennek eredményeként a könyv megjelenését egy évvel elhalasztották, és végül egy átdolgozott, javított verzióban látta meg a napvilágot.

Egyes írók esetében előfordul, hogy szándékosan és nyíltan merítenek más művekből. T.S. Eliot 1922-es „Átokföldje” (Szikföld) című verse tökéletes példa erre, hiszen a szerző tudatosan válogatott kevésbé ismert költők írásaiból, és integrálta ezeket a saját művébe. Ez a folyamat azonban nem volt rejtett, hiszen két évvel korábban, a „The Sacred Wood: Essays on Poetry and Criticism” című esszéjében már kifejtette, hogy...

Az ifjú költők másolják a hagyományokat, míg a tapasztaltabbak merítenek belőlük; a gyenge tollúak tönkreteszik a megszerzett ihletet, míg a tehetségesek új életet lehelnek a meglévő művekbe, alakítva és gazdagítva azokat.

Persze ez korántsem azt jelenti, hogy T.S. Eliot ne tett volna hozzá művészi értéket a verséhez. De felmerül a kérdés, hogy egy ismert író mennyire okoz kárt azzal, ha jelzés nélkül felhasználja egy kevésbé ismert szerző alkotásait.

A kriptomnézia egy rendkívül komplex posztmodern jelenség, amely a 20. század végén kezdett egyre inkább teret nyerni. Ekkor bontogatta szárnyait az a nézet, miszerint a „szerző halott”, ami lényegében azt jelenti, hogy az olvasó és a szöveg közötti interakció jóval fontosabbá vált, mint a szerző és a mű kapcsolata. E folyamat következtében a szöveg egyfajta játszótérré alakult, ahol az olvasó szabadon kalandozhatott saját asszociációi között, anélkül hogy az író kézvezetése irányította volna. A művek széttartó, több hangzású formákat öltöttek, és gyakran váltogatták a narrációs perspektívákat, ami új dimenziókat nyitott meg az olvasás élményében.

Egy kiváló példa erre Esterházy Péter életműve, amely páratlan módon tükrözi a magyar irodalom sokszínűségét.

Valószínűleg sokan emlékeznek arra a vitára, amely EP körül zajlott, hiszen több művében, leginkább a Bevezetés a szépirodalomban című regényében, jelöletlenül merített más írók szövegeiből. Bár a kötet végén feltüntette, honnan származnak ezek a részletek, a konkrét szövegrészekhez nem adott meg pontos hivatkozásokat.

2010-ben Sigfrid Gauch német író plágiummal vádolta meg Esterházy Pétert, mivel állítása szerint a magyar író szó szerint átvette a Vaterspuren (Apa-nyomok) című művének egyik fejezetét a Harmonia Caelestis című regényébe. Az ügy komoly felzúdulást keltett a literatúra világában, és sokan vitatták a vádak megalapozottságát.

Ebben az időszakban állítólag több amerikai szerző is jogi lépéseket tett az író ellen, hasonló vádakkal illetve őt.

Esterházy azzal indokolta ezt a megközelítést, hogy az általa megalkotott új kontextus révén a szöveg jelentése és értelmezése gyökeresen megváltozik, így a plágium kérdése nem áll fenn.

Egy korábbi Magyar Nemzet tudósítása alapján a német szerzők jogi szakértőkhöz is segítségért folyamodtak, akik a "poetica licentiára", vagyis a költői szabadságra hivatkoztak. Ez azt jelenti, hogy ha az eredeti szövegek új összefüggésbe kerülnek, és szövegkollázs formájában újraértelmezésre kerülnek, akkor ez nem számít plágiumnak.

Ez az a helyzet, ahol a kérdés igazán bonyolulttá válik, mivel a művészi kreativitás és a másolás határvonalán néha nehéz eligibilis választásokat tenni. A jogi megfogalmazás a plágium kapcsán a következőképpen alakul:

Azt a magatartást tanúsítja, vagy arra utal, hogy az adott szellemi mű az ő saját alkotása, pedig valójában azt más egyének hozták létre.

A megoldás kulcsa a szándék tisztázásában rejlik, amely azt jelzi, hogy a felhasználó tudatosan törekedett arra, hogy a másikat lopással kárhoztassa. Ugyanakkor jogi szempontból ennek bizonyítása gyakran nem egyszerű feladat. Elsődleges szempont mindig az, hogy megóvjuk az eredeti alkotót. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy alaposan felmérjük a másolás körülményeit: milyen kontextusban történt, mi motiválta a cselekvést, és hogyan készült az adott alkotás.

Visszatérve a kiindulópontunkhoz: Jónás Tamás valószínűleg nem szándékosan tette közzé a verset a saját nevén, lehet, hogy a kéziratok között keveredtek össze a saját írásaival. Ő maga jelezte, hogy nem tudja, miként történhetett ez a baki. Ugyanakkor számos esetben, mint például T.S. Eliot vagy Esterházy esetében, előfordulhat, hogy az irodalom határvonalai elmosódnak, és nehéz megállapítani, hogy a plágium szándékos volt-e vagy csupán véletlen következménye a hasonlóságoknak.