"Olyan élményre áhítozott, amelynek nem találta meg a példáját a környezetében."
Számos eszmecsere folyik Kemény Lili Margó-díjat elnyert, önéletrajzi ihletésű regénye kapcsán, de fontos hangsúlyozni, hogy minden irodalmi művet fikciós alkotásként kell szemlélnünk.
"Azoknak a valóságát, akikről itt szó lesz, nem merítik ki a róluk elmondottak" - figyelmeztet bennünket a szerző. A mű ugyanis autobiográfiai, vallomásos jellegű, benne valóságos személyek szerepelnek. Nem árt, ha utalunk tehát arra az evidenciára, hogy minden irodalmi szöveget fikcióként kell olvasnunk. Az elbeszélő még akkor sem azonos a szerző mindennapi egójával, ha az alkotás kulcsmotívumai tényleg személyes élményekből származnak, vagy ha épp maga a szerző játszik a határok látszólagos átjárhatóságával.
Prágában láttam meg a napvilágot, abban a városban, ahol anyám ösztöndíjának köszönhetően apám éppen csak megélhetett. Ebből a színtérből indult a memoárom, amelyet egy csepp öniróniával fűszerezve, a nagyszabású ambíciók színpadán játszódik. Anyám számára már a kezdetekkor is kulcsfontosságú volt, hogy „az átlagosak felett” emelkedjünk, és ezt az elvárást a gyermekkorom minden pillanatában éreztem. Ez a hajtóerő késztetett arra, hogy a kivételes teljesítmények útját járjam: tizenhét évesen már verseskötettel büszkélkedhettem, antológiákban kaptam helyet, és interjúkat adtam, mintha csak az élet csillaggyümölcsét szedném. Most, visszatekintve, tudom, hogy magabiztosan elegyítettem a „bájos csacskaságokat” a bennfentes szakszerűséggel, mint valami szeszélyes koktélt, amit a legnagyobb kedvvel szolgáltam fel a világnak. De az önjellemző részekben, ahol a hajdani kislányos báj helyét a radikális elutasítás foglalta el, ott a kellemetlen és barátságtalan vonások kerülnek a középpontba. Képzeljétek el, ahogy a tükörbe nézve a kislányos mosoly helyett egy határozott, kritikus tekintet néz vissza rám. Ekkor jövök rá, hogy az élet nemcsak a győzelmekről szól, hanem a saját árnyoldalaim megismeréséről is, a küzdelmeimről, amelyek nem mindig voltak romantikusak, de mindenképpen formálták a személyiségemet.
Mivel a középpontban éppen ez az értékrendi átalakulás áll, a szöveget fejlődésregényként is értelmezhetjük. A hagyományos normák és minták ellenállásának következményeként az életmód és a viselkedés szinte minden területe megváltozik, leginkább azonban a magánélet mélyebb rétegeiben válik kézzelfoghatóvá. A tartós párkapcsolatban élő narrátor váratlanul egy látszólag alkalmi viszonyba keveredik, amelyből végül szenvedélyes szerelem bontakozik ki. Az események véletlenszerű összjátéka után tudatos döntések sora következik, hiszen a történetbeli én mindent megtesz, hogy fenntartsa ezt a bonyolult háromszöget. Ennek azonban megvan a maga súlya is: "Az én hibám" - sóhajtja a narrátor, miközben a mellkasát szorongató érzés kíséretében úgy érzi, hogy mindkét fél harmadiknak tekinti magát mellette.
A partnerek kénytelenek megbékélni a kínos helyzettel, ami törékeny egyensúlyt teremt köztük. Ahogy telik az idő, az egyikük fokozatosan elmerül a spiritualitás világában, szinte a kanti tiszta ész megtestesülésévé válik: számára a narrátor intellektuális igényei lesznek a legfontosabbak. A másik viszont, az "elátkozott királyfi", a létezés önfeledt örömét és a testi élvezeteket hozza magával. Együtt alkotják a teljességet. Persze, bonyodalmak mindig adódnak, különösen akkor, amikor a két karakter határai elmosódnak. Amikor a "fakírszerű" szellemi ember hirtelen felfedezi evilági vágyait, és amikor a naturbursch fiatalember lelkileg sérülékenynek bizonyul, gyámolításra szorul. (Ezen a ponton a szerelmi háromszög megpróbáltatásai Thomas Mann híres elbeszélését, Az elcserélt fejeket idézhetik fel bennünk.) Ahogyan az életben is, a magasztos és a mindennapi között gyakran csupán egy hajszálnyi a különbség.
A tagadás új formája akkor jön létre, amikor a hatalom úgy döntött, hogy lerombolja az elbeszélő alma materét, a Színművészetit. A passzív rezisztencia ekkor aktívba csap át, az egyetemfoglaló akciók, a stratégiai és taktikai egyeztetések jó ideig minden energiát lekötnek. A "freeSZFE" részletes krónikája a memoár legizgalmasabb részei közé tartozik. A narrátor tanulságosan dokumentálja, ahogyan az események előrehaladtával az álláspontok differenciálódni kezdtek. Kicsiben - némi iróniával konstatálhatjuk - ugyanaz történik, mint minden klasszikus forradalomban: megjelennek a mérsékeltek és a radikálisok, a kompromisszumra törekvők és a hajlíthatatlanok. Az elbeszélő a következetes forradalmárok szűk köréhez tartozik, a nagyobb kockázatoktól sem riadna vissza. Illúziónak ítéli a békülékenyek reményét, szerinte egy "betonfallal" nem érdemes egyezkedni. A megalkuvók miatti tehetetlenség pedig olyan indulatokat gerjeszt, melyek - mutatis mutandis - újrateremtik a jakobinus terror logikáját: ha a "nép" nem akar szabad lenni, akkor kényszeríteni kell rá.
Mindeközben a narrátor régebbi, énközpontú mentalitását mindinkább felváltja a másokkal való szolidaritás. Társa vagy a szűkebb-tágabb közössége érdekében a narrátor végül kész lesz az önfeláldozásra, fáradozásai azonban többnyire kudarcot vallanak.
A különféle sikertelenségek motívumai már többek értelmezésében szerepeltek. Persze, ezekkel sem árt óvatosaknak lennünk: az alkotások tekintetében a kudarcelemek a korábbi - immár könnyűeknek látott - sikerekkel állnak reflexív viszonyban, az elbeszélő tehát mintegy lefokozza jelenbeli teljesítményét, amit viszont Zsótér Sándor vagy Enyedi Ildikó jónak értékel.
Magától értetődik, hogy az elbeszélő beavat minket alkotómunkájába. Részletesen szól például a hatalmas Foster Wallace-regény fordításának metodikájáról, vagy arról, hogy a feladat végül miként fajult lélekölő nyűggé. Filmes és színházi rendezéseinek története a visszaemlékezést időről időre afféle műhelynaplóvá változtatja. A narrátor önképe szempontjából ezek a produktumok fontosak ugyan, a szöveget azonban (ezt mások sem hagyták szó nélkül) még akkor is elnehezítik, ha az elemzés/értelmezés a szerző erősségei közé tartozik. Nem érthető továbbá, miért vált a narráció egyes szám első személyről egyszer csak harmadikra, majd vissza. Ráadásul az E/3 esetében nem mindig világos, hogy az "ő" kire vonatkozik (ezt Margócsy István is kifogásolta)
Ez a memoár a fiatal művész-értelmiségiek világába kalauzol, akiknek a hangja és tapasztalatai középpontba kerülnek. A célközönség, javarészt e pályakezdő generáció képviselői, számára az elbeszélő olyan mintákat kínál, amelyek segítségével megtalálhatják a méltósággal való megmaradás útját, legyen szó a nemet mondásról vagy a belső emigráció választásáról. A Goethe-i dilemmát – "mag vagy-e avagy a héj" (Eörsi István fordítása) – a fiataloknak kell szembesülniük, s nekik kell megtalálniuk a választ arra, hogy miként definiálják önmagukat ebben az időszakban.
Infó: Kemény Lili: Nem. su/cure-sale, 2024.
Készülj fel egy különleges eseményre! 2025. január 10-én a Müpa színpadán tündököl a Kemény Lili-est, ahol a műsorvezetői szerepet Gyárfás Dorka tölti be. Az estét fenséges zenei élményekkel gazdagítja Márkos Albert csellóművész és Bolcsó Bálint elektronikus zenei művész közreműködése. Ne hagyd ki ezt az egyedülálló alkalmat, ahol a zene és a művészet találkozik!
