Természetesen, íme egy egyedi párbeszéd a piedesztálról: --- **Anna:** Nézd csak, ez a piedesztál olyan impozáns! Mit gondolsz, miért áll itt? **Béla:** Talán egy műalkotásnak készült, vagy lehet, hogy valami fontos személy emlékére állították. **Anna
Talapzatra emelni a dialógust, visszacsempészni az egymásra figyelés készségét elsőre technikai feladványnak tűnik inkább; valójában mélyebb és tagoltabb, összességében "veszélyesebb" feladat. A Kolozsvári Magyar Napokon idén két lelkész próbálta meg a mínusz egyről újraindítani ezt a kísérletet. Ültünk tehát az egykori unitárius püspöki palota pincetermében úgy tucatnyian Rácz Norbert Zsolt és Vitus-Bulbuk István vendégeiként (Színről színre - közéleti párbeszédsorozat indítása - így szerepelt a programfüzetben), látványos eredmény helyett inkább körültapogatásra futotta: identitásbeli dilemmák közt billegve az erdélyiség, vagy a régiós azonosságtudat került terítékre, amire azt mondhatná a cikk olvasója... na, lapozzunk. Annyiban viszont még elidőzhetne a maszolmajszoló, hogy talán együtt továbbgondolhatjuk a dolgokat. Melyek közösek és ezúttal bejött a diskurzusba egy új szempont: a fiataloké. Hogy akkor nekik mit üzen mondjuk a klasszikus Kós-kiáltvány, miközben az ő kétnyelvűségük (és dupla kultúrájuk, akár jövőképük) már nem a magyar-román osztatban, hanem inkább a magyar-angol tengelyen teljesedik ki.
Generációsan áthangolt tematika, így hát a nemzedékek közti párbeszédet sem lehet megspórolni. A dialógus előzményeként pedig szociolingvisztikai felméréssel talán kiderülne, hogy szerintük (bár az, hogy "fiatalok", merészen elnagyolt kategória) az erdélyihez mint hívószóhoz mi dukál inkább: a táj, a konyha, a tolerancia, az etnokulturális (tehát egyben vallási) sokszínűség, a nosztalgia. Vagy egyéb, amit eddig még nem is gyanítunk. Mennyire van távol-közel Bukaresthez, Budapesthez, mi több: Brüsszelhez, a térképről leolvasott distancián kívül ez a tartomány. És hogy fontosabb-e a lokális kötődés a kisrégiósnál vagy annál, hogy büszkén tapad a gépkocsi hátuljára a TS lehúzós, mint tovagördülő manifesztum. Kelet Svájcaként tételezni, Dél-Tirolra kacsintva bezzegelni, egyéb működő modellhez idomulni - rendre elsütött és retorikai fogásnál alig hatékonyabb kommunikációs panel. De az is világos: nem lehet mindig valami ellenében megfogalmazni egy koherens, továbbfejleszthető narratívát (netán stratégiát -- ah, újabb rongyosra ragozott fogalom!).
Ahhoz, hogy a róla szóló szöveg ne csupán a pulpitusról elhangzó üzenet maradjon, alapos és mélyreható beszélgetésekre van szükség. Egy olyan tartós dialógusra, amely tele van megtorpanásokkal és vitás kérdésekkel. Itt érkezünk el a lemezjátszó tűjének megakadásához, hiszen a szembesülés kényszere és a felismerés pillanata mindkét lelkészt cselekvésre ösztönözte. A hitviták, diétai felszólalások és klubos beszélgetések világában felnőtt transzilván verbalitásunk hagyománya mára már megfáradt, és alig található tere a párbeszédnek, nem is beszélve az igényről. Gyakran előfordul, hogy egy-egy eseményen, amikor a kérdések és hozzászólások napirendi pontra kerülnek, a szólásra emelkedő személy inkább egy kiselőadással rukkol elő, mintsem a konkrét kérdésre vagy a témához kapcsolódó kiegészítésre válaszolna. Elmerül a saját gondolataiban, és a hangjával öblögetve, telve eszméivel, kifejezi magát. Ennek következményeként a történet nem halad előre, csak a dohányosok toporognak türelmetlenül, míg a házigazda készen áll arra, hogy egy levegővételnyi idő alatt jelezze: elérkezett az idő a találkozó lezárására.
Bár a jövő felé tekintve, akik a suliban a debate-versenyekre készülnek, vagy szónoki kihívásokra edzenek, biztosan profibb szóbeli teljesítményt hoznak a közéletbe. Csak annyira kell ráhangolódniuk, hogy elsajátítsák a türelmet, és valódi kíváncsisággal közelítsenek a vitákhoz. Saját sajtós tapasztalataim nem éppen bizalomgerjesztőek e téren: egyszer egy Kolozsvár-szerű "vitasorozat" résztvevőjeként tapasztaltam, hogy a téma idő előtt elhalt a Szabadság véleményoldalán, míg más alkalommal a rádióstúdióban a vendégek jó kedvvel, de inkább mímelve folytatták a "dialógust". Persze, ezek az élmények izoláltak és nem feltétlenül relevánsak a téma szempontjából, de mégis elgondolkodtatóak.
Egyre több jel utal arra, hogy nem éppen a párbeszéd aranykorát éljük. Ezért annál inkább érdemes szurkolnunk a két lelkipásztornak, akik körültekintően, sorozatként fogják fel vállalkozásukat. Kitartásuk nem csupán a makacs protestáns mentalitásuk miatt fontos, hanem mert a kölcsönös megértés és a váltás lehetőségébe vetett bizalom mindenképpen megér egy próbát.
