Ahhoz, hogy átélhesd a világhírű divattervező, Rick Owens különleges varázsát, el kell jutnod Párizs szívébe, ahol a divat és a művészet határvonalán egy hihetetlen élmény vár rád.

A Temple of Love kiállítás nem csupán egy egyszerű divatesemény, hanem egy lenyűgöző, szinte spirituális utazás, amely Rick Owens különleges és egyedi látásmódját tárja elénk. A Galliera Palota impozáns tereiben a tervező brutalista, mégis lágy esztétikája bontakozik ki, ahol a ruhák, bútorok és terek harmonikus összhangban mesélnek a kreatív szabadságról és a test újraértelmezésének lehetőségeiről. Ez a tárlat nem csupán a divatról szól, hanem Owens saját univerzuma, amely egyszerre provokatív, intim és grandiózus, elkalauzolva minket a művészet és a divat határvonalán.

Az intézmény, amely Párizs Város Divatmúzeumaként ismert, nem csupán egy jelentős kulturális központ, hanem a nemzetközi divatvilág egyik fontos bástyája is. Küldetése, hogy megőrizze a divat történelmét és a kortárs irányzatokat egyaránt, így gazdag archívumot kínál a látogatóknak. A 20-21. századi divattervezők hagyatéka itt található, és ez különleges betekintést nyújt a divat evolúciójába. Én magam húsz éve járom ezt a kivételes helyet, és kutatom a divat rejtelmeit, de ez a kiállítás számomra minden korábbinál izgalmasabb élményt ígér.

Rick Owens olyan egyedi esztétikát és független szakmai etikai normákat képvisel, amelyek a kortárs divat világában különösen figyelemre méltóak. Mindezt úgy éri el, hogy közben sikeres és eladható marad. Kolekciói monokróm és minimalista vonalvezetése, valamint az emberi testet monumentális szoborrá formáló sziluettjei mesterien ötvözik a modern szabászat újragondolását, a brutalizmus hatását, valamint Joseph Beuys performanszművészetének szellemiségét. Mindezek mellett Los Angeles és Párizs, valamint az Egyesült Államok és Európa kulturális hatásai is találkoznak Owens munkáiban.

Mi olyan különleges Rick Owens munkásságában, hogy a Galliera befogadja? Nyilván hozzászoktunk már a divat múzeumi helyéhez (amikor a kiállítást megnézem, hét tisztán divatnak szentelt tárlat látható Párizsban), itt azonban más helyfoglalásról van szó. Egy kortárs alapítású márka (Owens 2002-ben mutatta be első kollekcióját New Yorkban) és annak kreatív tervezője kerül a középpontba. Ráadásul egy olyan tervező, aki egyik luxuscsoportnak sem adta el a brandet és talán utolsóként őrzi a divat hetvenes-nyolcvanas évekbeli radikalizmusának örökségét. A márka mögött a 2004-ben alapított Owenscorpe áll.

Az Owens-mítosz szövevényes világát Michèle Lamy és a nála majdnem húsz évvel fiatalabb tervező, Rick Owens házassága és esztétikai együttműködése alkotja, mely már több mint két évtizede tart. Ez a páratlan kapcsolat nem csupán a divatról szól, hanem egy életmódról is, hiszen Owens 40 éves kora óta elkötelezetten tartózkodik az alkoholtól, és rendszeresen edz. Az ő életstílusának része a Los Angelesből Párizsba való költözés, valamint a Párizs és Velence között osztott tervezői lét, amely még inkább gazdagítja kreatív univerzumaikat. Rick Owens a kortárs tervezők azon generációjához tartozik, akik Michel Foucault önmagasság-technikáira építkeznek, ezzel is hangsúlyozva a test és a divat közötti szoros kapcsolatot.

A divattervező a ruhák révén teret ad az identitás kifejezésének, ahol a szabadságot és a megszokott normák újraértelmezését élhetjük meg.

Rick Owens világa a Los Angeles-i és párizsi életstílusok fúziójából születik. Külsőleg időtlennek tűnik, valójában azonban a nyugat-európai modernitás legmarkánsabb megnyilvánulásait hordozza magában. Ezt a különleges esztétikát két fogalom jellemzi: az avantgárd és a brutalista stílus. Fontos hangsúlyozni, hogy a divatban ezek a fogalmak nem pontosan az adott művészettörténeti korszakokhoz köthetők, hanem inkább az ezekhez kapcsolódó esztétikai hangulatok elnagyolt utalásai.

A Galliera-palota impozáns neoreneszánsz homlokzata a Kortárs Művészeti Múzeumnak otthont adó Tokió Palota oldaláról lenyűgöző látványt nyújt a Wilson sugárútról. A vaskerítés középső részén még mindig jól látható Galliera hercegné neve. Az ablakokat most három aranyoszloppá alakított emberalak választja el egymástól, akik a "Sisters of Merci" (Kegyelmesrendi Nővérek/A Kegyelem Nőalakjai) nevet viselik. Az alakok - Owens jellegzetes stílusának megfelelően - hosszúak és monumentálisak, a kortárs esztétikai individualizmus szülöttei. Ezek az alakok egyszerre lenyűgözőek és zavarba ejtőek, fenséges megjelenésükkel magukra vonják a figyelmet.

A kiállítótér négy különálló szekcióra tagolódik: (1) Az első egység Hollywood és Rick Owens ihletforrásait tárja elénk, ahol olyan művészek és stílusok nyomai fedezhetők fel, mint Joseph Beuys, Michèle Lamy, az art deco és Charles James, a szakrális esztétika, a szecesszió és Madame Grès, Revillon, valamint a szabászat mestersége, Huysmans és Salomé gondolatai; (2) A második szekció Párizs legfontosabb tematikáit tükrözi, bemutatva a nemek paradoxonját, a testiség kérdését, a brutalizmus hatását, a szobrászati formákat és a gyengédség kifejezésmódjait, mindezt kilenc állványon elrendezett öltözékekkel; (3) A harmadik egység a dekadencia örömeit ünnepli, egyfajta érzéki és extravagáns élményeket kínálva; (4) Az utolsó szekció Rick Owens és Michèle Lamy első közös Los Angeles-i hálószobájának rekonstrukcióját hozza elénk, ahol Owens nem csupán ruhákat, hanem bútorokat és térélményeket is teremtett, így a kiállítótér kurációját is a tervező kreatív látásmódjára bízták.

A fekete-fehér plakáton szintén szoborszerűre növesztve Owens társa és ihletője, Lamy látható a Temple of Love címmel feliratozva. A kiállított öltözékek hatása spirituális: a monokróm kombinációk a testre ruhaotthont adnak, az oszlopszerű lábbelik alátámasztási pontok, a fejrevalók hérosszá növesztik az embert vagy éppen tetőt adnak fölé. A babák Rick Owens vonásait viselik. Hadsereget vagy gyülekezetet alkotnak: azonos esztétikai szabályokat követő közösséget.

Owens azt érzékelteti, hogy az ő generációja által megélt identitásforradalom ma bekerül egy olyan geopolitikai környezetbe, ami leveri ezt a forradalmat. Az egyéneket arra kényszeríti, hogy magukról, örömeikről, lehetőségeikről egysíkúan gondolkodjanak.

A pandémia bezárta az embereket a négy fal közé, míg a háborúk újra és újra az etnikai hovatartozásunk és az államhatárok súlyát helyezik ránk. Az önmagunkkal való felfedező utazás helyett most a keretek és struktúrák határvonalai kezdenek dominálni. A divattervező, aki elkötelezett a szeretet mellett, arra törekszik, hogy a bezártságba kényszerült embereknek egyfajta támogatást nyújtson. A tárlat címét – Szeretet temploma – azért választotta, mert az a megvilágosodás, amely a pandémia idején született benne, arra tanít minket, hogy meg kell óvnunk és szeretnünk kell a világ szűkös, nehéz körülmények között élő embereit. A tervező érzelmekkel telítve, gyöngédségét és érzékenységét önti a végtelenített ruhaszerkezetekbe, ezzel is kifejezve a szeretet erejét és a közelséget, amelyre mindannyiunknak szüksége van.

Owens munkáiban egy erőteljes és érdekes ellentmondás bontakozik ki. A szabászat révén újraalkotott sziluettek szobrokká formálják az embereket, ami felveti a kérdést: hogyan lehet gyöngéd valaki iránt, akit éppen szoborrá merevít? Owens azonban nem lát ellentmondást ebben a folyamatban. Szerinte, ha valakit naggyá és érinthetetlenné teszünk, akkor ugyanaz a transzcendens élmény jön létre, mint amit a vallásos tapasztalatok során átélhetünk. Az emberi létezés spiritualitását egy szoborszerű figura látványa képes megeleveníteni. A szoborrá alakítás folyamata pedig a brutalizmus esztétikáján keresztül valósul meg, új dimenziókat nyitva meg a művészet és az emberi tapasztalat határvonalain.

Ezt az esztétikát az intimitás mélyebb megélésének szenteljük. A másik embert végtelen méretekre tágítjuk, tárgyiasítjuk, de mindezt csak azért, hogy belépjünk ebbe a hatalmas térbe, és felfedezzük annak rejtett igazságait. Így kerül a kiállítótér középpontjába Owens és Lamy első közös hálószobájának rekonstrukciója. Az óriási, monokróm, teljesen szürke tér közepén egy ágy áll, amelyet szürke ágyneműk halmaza borít, míg a fekete, szürke és barna ruhákkal teli nyitott gardrób és a falba süllyesztett könyvespolc, tele könyvekkel és egy kicsi tévével, a mindennapok hangulatát idézi. Az ágy keretén néhány szétszórt album hever. Az intimitás megélése összekapcsolódik a kulturális fogyasztással: az alvás, a szex és a lustálkodó beszélgetések mellett az albumlapozgatás is hozzátartozik. A pár reggeli rituáléja magában foglalja a történeti némafilmek véletlenszerű operaáriákra való lejátszását hálószobájukban, így teremtve meg a hétköznapi pillanatok különleges varázsát.

A kiállítás egy különleges szegmense rejti magában a fotózás tilalmát, amelybe csak korhatárosan és egyéni felelősségvállalással léphetünk be. Itt Owen művészete az AIDS megjelenésével egyidős, valamint azt megelőző Los Angeles szexuális kultúráját bontogatja, felfedve a testtel való határtalan és dekadens kísérletezést. Owens az újra-tabusított testiségre veszteségként tekint, elítélve a képmutatást és a hajdanán talán általa is használt nyárspolgári prüdériát. Az alkotásai egy montázst alkotnak, ahol állatok és emberek nemi szervei, szőrzetei keverednek: a testek szépsége és önfeledtsége mellett tudatában vannak provokatív mivoltuknak.

A szoborrá metamorfizált test meztelensége, legbensőbb és legvitatottabb részei fenséges megvilágításba kerülnek, ezáltal csodálatot ébresztenek. Ahogyan Owens lábfejének OnlyFans oldalát is ebben a grandiózus kontextusban érdemes szemlélni. A lábfejére tetovált "So Cunt" felirat saját nézőpontjából olvasható, provocatív módon. A tér közepén egy hosszú, fémvályú áll, amelynek végén egy piedesztálon Rick Owens viaszszobra trónol, feketébe öltöztetve, de meztelensége, a nadrágja nélkül, tiszta vizet pisil. Ez a test, mely rögeszmésen tökéletes, divattá formálja saját rögeszméit. A tiltás szüli szenvtelenségét, és paradox módon, éppen a tiltás adja meg humorérzékét.

A kiállítás szép, felemelő. Mégis van bennem valami rossz érzés, amikor Lamy és Owens gardróbszekrényén keresztül elhagyom a tárlatot és belépek a múzeumshopba. Ilyen az ember, egyedüli példány, feltündöklik homlokán a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy. Én mégis egy szocialista Romániában felnőtt ember vagyok. És ösztönösen zavar, ha egy ember, egy pár ekkora figyelmet kér magának a mai figyelemgazdaság rendszerében.

Kiknek jut osztályrészül, hogy az első intim területüket százezrek figyelemmel kísérjék? Miért éppen ők? Naivitással fogadom el életem sokadik alkalommal a sztárrendszer működésének abszurditását. A legjobban az zavar, hogy ezekkel a felszínes, előre nem vezető gondolatokkal távozom a kiállításról. Úgy tűnik, valami mégiscsak nyomaszt, valami megoldatlan kérdés maradt a levegőben. A kiállítás katalógusában Owens magát egyfajta egyéni előadásként említi, amelyben még a feleségnek sem jut akkora figyelem, mint a tervezőnek.