Ruszin-Szendi azonnali beavatkozása mindenkire kiterjedne, míg Lázár határozottan elutasítaná, hogy magyar fiatalokat idegen érdekszférába juttasson. Micsoda éles ellentét ez!

Micsoda megkönnyebbülés volt, amikor 2004 novemberében véget ért az utolsó kiskatona bevonulása, és ezzel lezárult a 136 évig tartó kötelező sorozás időszaka.

Most, hogy a szomszédban már három éve folytatják a harcot a fegyverek, egyre gyakrabban terítékre kerül a sorkötelezettség újbóli bevezetésének lehetősége. Szerencsére ezt a kérdést egyelőre nem a kormány vetette fel, amely a parlament elé terjeszthetné az ügyet. Ugyanakkor van közöttünk egy ellenzéki politikus, aki a gyűlésekre mindig magával hozza a fegyverét, elrejtve a pulóvere alatt. Egy zalaegerszegi fórumon pedig nyíltan kijelentette: ha elérkezik a baj ideje, úgyis...

Rémisztő ez a nyers kifejezés, amelynek szinonimái között is csak agresszív alternatívákat fedezhetünk fel, mint a cibálás, ráncigálás vagy huzigálás. Ezeknek a szavaknak szintén nem sok közük van az önkéntes cselekedetekhez.

Emlékszem, ifjúkorom legnagyobb lelki teherét a katonai szolgálatra való behívás jelentette. A kilencvenes évek elején jártam, amikor a háborús fenyegetettség már nem volt olyan égető, de a gondolat, hogy be kell vonulnom, mégis szorongást keltett bennem. Sosem vágytam arra, hogy bakancsot húzzak, hiszen úgy éreztem, az időmet sokkal inkább hasznosabb dolgokkal tölthetném. Róbert Katalin fiatal író szavaival élve: "a reményben az a fránya, hogy mindig magával rángatja a csalódást." Szavaiban igazság rejlik, hiszen végül elkerülhetetlen volt a behívás, ami valóban csalódást okozott számomra. Két helyszínen, Pápán és Isaszegen éltem meg a katonaság mindennapjait. Mivel még az egyetemi éveim előtt álltam, két hosszú év várakozott rám, amikor a bakancs szorítása a lábamon érezhető volt. Kihívásokkal teli időszak volt, ami sosem múlik el teljesen az emlékeimből.