A kereskedelem leállítása vagy megszakítása.
Kezdetben, a rezsim hajnalán volt a plázastop. Egy jogszabály, amely megtiltotta a 300 négyzetméternél nagyobb bruttó alapterületű "kereskedelmi építmény" létesítését, átalakítását vagy ezt meghaladó méretre bővítését. 2011-ben, egy novemberi éjszakán fogadták el a bóbiskoló képviselők egy salátatörvény tömérdek, mindenféle firlefancról szóló paragrafusa és bekezdése között.
A plázák már a kezdetektől fogva a nemzeti oldal szimbolikus terében helyezkedtek el – emlékezetes Lezsák Sándor megjegyzése, amely szerint úgy veszik körbe Budapestet, mint ahogy egykor a szovjet tankok tették.
Az első időszakban az ideológia kb. az volt, hogy ez azért baj, mert a magyarok ezentúl a bevásárlóközpontokba és marha nagy alapterületű új, globalista tulajdonú üzetekbe mennek vásárolni a kis boltok helyet, úgyhogy magyar munkahelyek vesznek el, a gyengécske konkurencia meghal, és az egész elveszti patinás magyar jellegét.
A 2011-es jogszabály egy meglehetősen alacsony határt állított fel a plázák méretével kapcsolatban, mindössze 300 négyzetméterre, ami csupán egy közepes szupermarket területének felel meg (bár később, 400 négyzetméterre emelték ezt a küszöböt). Ekkor már világosan látszott, hogy valami nincs rendben. A törvény célpontja a versenypiacon megerősödött, beruházásra kész külföldi tőke volt; a cél az volt, hogy hatalmi eszközökkel korlátozzák őket, ezzel előnyhöz juttatva az Orbán-kormány által folyamatosan támogatott hazai élelmiszerláncokat.
Az utóbbiak azonban még állami támogatással sem tudtak dominálni az élelmiszer-kiskereskedelem területén. Ezt a helyzetet nem nézte jó szemmel Lázár János, aki - mint a mezőhegyesi Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt. állami feladatainak koordinálásáért felelős kormánybiztos - 2021-ben kifejtette, hogy a teljes vertikumban, a termelőtől a feldolgozón át a nagy- és kiskereskedőkig döntően magyar tulajdonra lenne szükség. Szerinte a kozmopolita cégtáblák és az élelmiszerimport nem kívánatosak.
Hogyan képzelte el az éhínség elkerülését az EU szívében, abban az országban, ahol a mezőgazdasági termelés és az élelmiszeripar már régóta hanyatlásnak indult? Talán nem is érdemes ezen sokat töprengeni. Végül is, a belső kormányzati elit még Észak-Koreában is hozzáfér a prémium minőségű élelmiszerekhez.
A megvalósíthatóság kérdésétől függetlenül a szándék egyértelmű volt: a magyar állam, valamint a politikai hatalom gazdasági érdekeit képviselő szervezetek már régóta mindent magukhoz ragadtak, aminek stabil kereslete van. Az áramszolgáltatástól kezdve a banki szolgáltatásokon és a távközlésen át egészen a McDonald's-franchise-ig terjed a portfóliójuk. Ám az élelmiszer-kiskereskedelem valamiért mégis kimaradt a sorból, pedig ez a legbiztosabb piac, hiszen az embereknek nap mint nap szükségük van az ételre. A cél nyilvánvaló: jogszabályi eszközökkel és jogalkalmazással kiszorítani a külföldi vállalatokat Magyarország területéről, majd átvenni a már meglévő infrastruktúrájukat. Aztán pedig a jövő majd csak alakul valahogy.
Maradtunk az uniós rekordot tartó áfánál és a 2020-ban bevezetett kiskereskedelmi különadónál. Ugyanaz a magyar kormány, amelyik bőszen költ a saját propagandájára – például az én pénzemből, hogy minden villanyszámlán feltünteti, mennyit „spóroltam” (ami amúgy nem igaz) az ő nagylelkűségének köszönhetően – nem hajlandó arra, hogy a bolti blokkra ráírja, hogy a húsz deka silány parizer árából hány forintot költök az államra a kétes minőségű, de gyakran szintén gyenge szolgáltatásokért. Az a legjobb, ha a választók tudatlanul maradnak, és nem veszik észre, hogy az állam erőszakkal vonja el tőlük a pénzt, nem pedig a multinacionális cégek, a globalisták, Brüsszel vagy legújabban az ukránok.
A külföldi tulajdonú láncok pedig védekeznek, ahogy tudnak, sokat fektettek már be, s ez a piac még így is megéri. Egyelőre.
Olcsóbb beszerzési forrásokat keresnek, és nem meglepő módon ezek nem Magyarországból származnak, hanem olyan országokból, ahol a mezőgazdaság egészségesebb alapokra épül. Ez a tény pedig csak tovább növeli a fenntartásaik listáját. Lassan, szinte észrevétlenül csökkentik a kínálatot, hogy a kevesebb termék között könnyebben eligibilisek legyenek a piacon, ezzel mérsékelve a költségeket. A különböző kategóriákon belül inkább a gyengébb minőségű alternatívákat választják, amit sok hazafias vásárló, újságíró és politikai figura úgy értelmez, hogy csupán a magyarok iránti megvetésükből adódóan hozzák ide a gyengébb minőségű árut.
A kormány mindenáron elkerülné az adók és más büntetések módosítását, ám a választások közeledtével elkerülhetetlenül rátör az osztogatási kényszer. A szociális juttatások, az árstopok és az árrésstopok bevezetésében látják a megoldást. Itt már nem csupán közvetett jogi és adminisztratív eszközökkel próbálják a helyzetet kezelni, hanem közvetlenül beavatkoznak a vállalatok gazdálkodási folyamataiba.
Ha a gazdasági hatalom birtokosai Magyarországon abban reménykednek, hogy a nagyszabású magánvállalkozások engedni fognak, az csupán azt jelzi, hogy teljesen eltávolodtak a valóságtól, és fogalmuk sincs arról, hogyan működik egy üzleti szereplő. Gondoljunk csak egy kereskedőre, aki a piac dinamikájából él, nem pedig a piac manipulálásából vagy erőszakos beavatkozásokból. Miért is várhatnánk el, hogy ezt megértsék?
Ők is értenek valamihez, hogyne. Csak hát a rablás nem kereskedelem.
A Tesco magyar leányvállalata rendkívül logikusan döntött, amikor a hipermarketeinek épületeit üzletközpontokká alakította. Az új struktúrákban az anya-szupermarket és a többi kereskedelmi bérlemény alapterülete mind szigorúan 400 négyzetméter alatt marad. Talán figyelembe vették az Alaptörvény azon megjegyzését, miszerint a tulajdon szabadságát csak a kommunizmus alatt nem tisztelték. Így a saját ingatlanjaikkal a törvény keretein belül azt tesznek, amit jónak látnak. (Bár ki tudja, talán a következő módosításkor ezt a passzust eltüntetik, és senki nem fogja észrevenni...).
Mostanáig tartott, mire a kereskedelem urai észlelték a játszmában az ellenfél - a kereskedők - új védekező lépését. És sutty, összedobtak egy rendeletmódosítást, amely engedélyhez kötné - azaz a maffiához nem tartozó számára gyakorlatilag megtiltja - az árusítótér egészének eladását vagy bérbe adását is. Így áll most a meccs.
Mostanra úgy tűnik, hogy az egész helyzetnek nincs igazi értelme. Legalábbis olyan értelemben, amelyet könnyen meg lehetne magyarázni. Csakúgy, mint a korábbi megállások, amelyek talán nem hozták el a várt áttörést. Láttuk, hogy a politikai hatalom által támogatott magyar vállalkozások nem tudtak valódi versenytársaivá válni a nyugati központú cégeknek. A helyi piacon nem jelentek meg olyan új magyar hálózatok, mint például Lengyelországban a Żabka, amely lehetőséget ad arra, hogy gyorsan és könnyen költsenek az emberek, ráadásul mostanra a magyar lakosság rendelkezésére álló elkölthető jövedelem a legkisebb az unióban. A Żabka viszont olyan mértékben fejlődött, hogy már tőkeerős külföldi befektetőket vonz a felvásárlására, például a Tescót. Elmondható, hogy ezek az üzletek "hazai" jellegűek, még ha külföldi tőke is áll mögöttük.
Hogy a kereskedelem átalakuló világát nézzük, nem erősödött - nem erősödhetett - meg Magyarországon olyan külföldön is terjeszkedő gyűjtőwebshop, mint a cseh Alza, mert ahhoz piaci szabadság kéne. A magyar webshopok egyébként mostanában a kínai eredetű (de a kínaiság és az állami kapcsolat látszatának elkerülése végett központjait Nyugatra költöztető) és zömmel kínai árut forgalmazó, ultraolcsó Temu árnyékában sorvadoznak, kivéve azokat, akiknek van kellő nyelvismerete és üzleti intelligenciája, hogy megtanulják vele az együttműködést (ebben talán az MI-appok segítenek majd a hátrányosabb helyzetűeknek.) Megjegyzendő, hogy a piac egészsége érdekében sok országban szabályozzák a Temu működését. Magyarországon, szemben a nyugati tulajdonú üzletláncok tevékenységével, valamiért nem.
Ami a magyar offline kereskedelmi kisvállalkozásokat illeti, amelyeket Lezsák nemzettársa annyira féltett: a Központ gondoskodik arról, hogy véletlenül se nőhessenek igazán. Az állam nem csupán az adókkal sújtja őket, hanem egy sor bürokratikus előírással is, amelyek megnehezítik a gördülékeny működést. A túlzott higiéniai előírásoktól kezdve a létranyilvántartás megköveteléséig (igen, ez valóban létezik!), minden egyes hibáért óriási bírságot szabhatnak ki, vagy éppen más büntetéseket alkalmazhatnak. Ennek az egésznek nem más a célja, mint hogy világossá tegye: a hatóság itt a főnök. (Ráadásul a koldussá tett önkormányzatok is a bérleti díjak emelésével próbálnak némi bevételhez jutni. Elvileg ők is "állam", még ha a valóságban cselédeként kezelik őket.)
A kívánt hatást nagyjából sikerült elérni. Nincs tömeges tiltakozás az ellen, hogy a hatóság mondja meg, hogyan szabad kereskedni, és egyáltalán: amiért üzleti sikert az új indulók közül csak az érhet el, akit a hatóság - a politikai hatalom - arra kijelöl. Az eredmény tagadhatatlan. Magyarország bátran, büszkén, peckesen, szuverénül masírozik afelé, hogy az Európai Unió szegényháza legyen. Azazhogy már meg is érkezett a célba.
