Váci Mihály és Laco Novomeský - Két olyan irodalmi alak, akiknek munkássága még ma is megosztja a közönséget. Érdekes, hogy bár a nevük sokak számára ismerős lehet, a velük kapcsolatos gondolatok és vélemények gyakran eltérnek. Míg Váci lírai világával és

Mindketten a szocialista rendszer kiemelkedő képviselőiként tűntek fel, noha Novomeský esetében ez a megállapítás talán még vitatható.

Akár tetszik, akár nem, el kell ismerni, hogy költészetük továbbra is a legjobbak között foglal helyet.

Még a rendszerváltás utáni művelődéspolitika erőfeszítései ellenére is, amelyek célja az irodalom színteréről való eltüntetésük volt, ezek a hangok mégis megmaradtak és tovább élnek.

Az elmúlt egy-két évben több versmondóversenyen is találkoztam Váci Mihály verseivel, s több verse, mint a Még nem elég vagy a Valami nincs sehol máig kihagyhatatlan a magyar költészet aranykönyvéből, de ugyanez a helyzet szlovák vonalon Ladislav/Laco Novomeskývel is.

Sokkal szomorúbb, hogy nem csupán őket, hanem a költészetet magát is sikerült kiszorítani a mindennapjainkból. Novomeský már 1940-ben, Szent a falu határában című kötetének Előhangjában figyelmeztetett erre. Talán nem véletlen, hogy éppen akkor, a fasizmus sötét óráiban fogalmazta meg gondolatait.

Emlékszem - hisz a kilencvenes években Budapesten éltem s irodalmat tanultam -, az 1990-ben hatalomra konzervatív művelődéspolitika mennyire nem tudott mit kezdeni a XX. század legjelentősebb, s egyúttal legprogresszívebb magyar költőivel, Ady Endrével, József Attilával és Radnóti Miklóssal.

Nap mint nap bukkannak fel vérlázító írások, amelyek sürgetik, hogy a magukat kommunista költőknek nevező egyéneket azonnal tiltsák be.

A betiltásuk végül elmaradt, de a kollektív elfeledés sorsa megpecsételődött. Pedig már a XXI. század első negyedének végén járva is világosan látszik, hogy nincs náluk kiválóbb. Hasonló a helyzet a szlovák irodalomban is; ha visszatekintünk az elmúlt századra, Laco Novomeský líráját csak a még inkább elfeledett Miroslav Válek költészete tudja megközelíteni.

Aki szinte egyidős Váci Mihállyal, aki a napokban ünnepelte 100. születésnapját, az valósággal tanúja lehetett a költő életművének és hatásának alakulására. Váci Mihály, akinek művészete a magyar irodalom egyik kiemelkedő csillaga, sokakat inspirál a gondolatai és érzései által, amelyek mélyen érintenek bennünket.

A magyarság történetében Petőfi óta nem bukkant fel olyan költő, aki ennyire népszerű lett volna, és akinek a sorsa is csupán néhány rövid évre engedte meg az alkotást, hasonlóan Petőfi életútjához.

Félelmetes mélyszegénységből indult, egy Nyíregyháza közelében található szabolcsi tanyavilág szívéből. Éveken át egy kis szobában élt, ahol csonttuberkulózisban szenvedő nagyanyja ágyában feküdt, és ő maga is gyermekként megismerkedett e gyilkos kórral. De a sorsa nem csupán a szenvedésből állt: a tudás iránti vágya hajtotta, így elvégezte a nyíregyházi tanítóképzőt, és visszatért arra a helyre, ahol megtanult írni és olvasni, hogy másokat is taníthasson. Túlélte a munkaszolgálatot is; Pozsony mellett tartózkodtak, amikor egy bátor döntéssel megszökött, majd gyalogszerrel indult el hazafelé Szabolcs irányába.

De még innen sem egyenes az ösvény a hírnévig,

1955-re érkezünk, amikor a költő felesége bátor lépésre szánja el magát: verseit benyújtja a Juhász Ferenc és Nagy László által jegyzett Új Hang című folyóirathoz. Illyés Gyula, a lap szerkesztője, azonnal közli tizenhárom versét, ami hatalmas elismerést jelent. Egy évvel később, az Ereszalja címmel megjelenő első kötete szinte egyöntetű ovációt vált ki a szakma és az olvasók körében. A forradalom azonban, amely alig hogy elkezdődött, máris megpróbálja kettészakítani a frissen ígéretes pályáját. Sokan szenvednek a Kádár-kormány megtorlásától, amely az orosz tankok árnyékában lépett hatalomra. Váci Mihály azonban, aki a forradalmat lelkesedéssel üdvözli, a bukás után visszavált nézeteire, valószínűleg azzal a megfontolással, hogy a szocializmus keretein belül találja meg a helyét. Hasonlóan jár el Novomeský is, aki szintén megbocsát a hatalomnak, ami az ötvenes évek elején letartóztatta. Váci esetében a hatalom nemcsak hogy megbocsát, de Garai Gáborral együtt kiemeli őt, így Váci a népies költészet, míg Garai az urbánus líra egyik vezető alakjává válik.

Előbb az Élet és Irodalom, majd az 1961-ben alakult Új Írás munkatársa lesz,

1965-ben elnyeri a Kossuth-díjat, és azóta évente újabb és újabb kötetek látják meg a napvilágot, amelyekből rekordmennyiség készül. Versei szinte minden művelődési házban felcsendülnek, hatalmas népszerűségnek örvendenek.

Csak Petőfi versenyezhetett egykor a népszerűségével. "Egy emberöltőt éltem - de a sorsom/történelem és ezerévnyi!" - írja egyik versében, s utolsó pillanatáig hisz az új hatalomban, de a versiben sok más aktuális téma is megjelenik, mint a gyökerek: az otthon és a család, az önéletrajzi elemek, de a szerelem, az öregedés, az emberiség és az egyén jövője, ahogy az elidegenedés is.

Illyés Gyula, aki alig 46 éves korában távozott az élők sorából, életének utolsó éveiben is aktívan részt vett a közéletben, hiszen országgyűlési képviselőként tevékenykedett. Betegsége ellenére 1970-ben mégis vállalta, hogy egy küldöttséggel Vietnámba utazik, ahol a hanoi klíma végzetes következményekkel járt számára. Egy váratlan agyvérzés következtében életét vesztette. Halála ellenére népszerűsége töretlen maradt, és a rendszerváltást követően is számos műve látott napvilágot, köztük az 1956-os naplója, amely a korábbi évtizedek eseményeiről tanúskodik. A hivatalos irodalompolitika ugyanakkor nem ismerte el őt, ami még inkább kiemeli írói hivatásának jelentőségét. Fiataloknak írt vallomása sokat elárul nemcsak a művészi elkötelezettségéről, hanem arról is, hogy mit jelentett számára a szó ereje és a közösség iránti felelősség.

Az emberiség, s hazánk népe jelentős része még mindig az árnyékos oldalon létezik. Az írás művészete ott kezdődik, hogy hová, kikkel szövetkezel. Nem csupán politikai értelemben, hanem emberi kapcsolatok szintjén is. Az író nem csupán kulturális figura; valójában egy társadalmi és történelmi jelenség. Ezt a bonyolult, ritka jelenséget csak a kíméletlen emberi, társadalmi és szellemi környezetben folytatott harcok tudják előidézni.

Aki csupán ennyire vágyik, az könnyedén beléphet – ám épp olyan gyorsan távozhat is. Egy közösség, egy nép, vagy akár egy nemzet szeretetébe való bejutás, ott tartós nyomot hagyni és a kollektív emlékezetben megmaradni – ez az író igazi kihívása és hivatása. A lehetőség adott, és a választás a kezünkben van.

Máig tartó olvasói sikerének titkát Hegedűs Géza még 1976-ban így próbálta megfejteni:

A hangja gyakran kritikussá, sőt, haragossá is vált, amikor szembesült a közösséget fenyegető bűnökkel, hanyagsággal és közömbösséggel. Mégis, bármennyire is mélyen megérintettek a benső érzelmek vagy a felháborodás szikrái, a versben megfogalmazott gondolatok mindig érthetőek maradtak a legszélesebb közönség számára, miközben a legfinomabb nyelvészeti és verselméleti elemzők is megtalálták bennük a precizitást. Évtizedekkel később azonban Krusovszky Dénes Az elsüllyedt irodalom című sorozatában (Magyar Narancs) élesebben bírálja Váci életművét. Rámutat, hogy a költészet nagy részét uraló kompromisszumok, a szűklátókörűség és a lírai nyelv anakronisztikus unalma miatt nem csupán elavult, de szinte már olvashatatlan is lett.

Joggal vetődik fel a kérdés: vajon miként érte el Váci Mihály költészete, hogy egykoron ilyen széles körben népszerűvé váljon?

Helyett vagy válaszként idézzük fel legnépszerűbb, máig sokak által hivatkozott versének egy részletét:

Amíg Váci Mihály a mélyszegénységből lépett be a költészet birodalmába, addig a 120 éve született Laco Novomeský a nagyvárosi, viszonylag jómódban élő kispolgári közegből származott. Az ő útja a művészet felé egy másfajta társadalmi háttérrel és tapasztalatokkal gazdagodott, ami sajátos színt hozott a költészetébe.

Apja szabómester volt, aki Budapestre érkezett a családjával Szenicéről, még mielőtt fia megszületett volna. A fiú itt végezte el az alapiskolát, majd a gimnáziumi tanulmányait is a fővárosban kezdte, de a Tanácsköztársaság bukása után visszatértek Szenicére. Pedagógiai szakközépiskolai tanulmányait végül Modoron fejezte be. A baloldali mozgalomba való belépése szinte véletlenszerűnek tűnt, és a mozgalom kedvéért még egyetemi tanulmányait is félbeszakította. Újságíróként keresett megélhetést, hol Prágában, ahol Forbáth Imrével is barátságot kötött, hol Osztraván, ahol a Magyar Napnak is dolgozott, és hol Pozsonyban.

Még csak 17 éves, amikor debütál első versével a Vatra című folyóiratban.

s 1924-ben ott van a legendás baloldali irodalmi lap, a DAV alapításánál is, amelynek egészen az 1937-es megszűnéséig állandó szerzője. Bár a munkásmozgalommal vállal szolidaritást, leginkább kávéházakban ír, s részint jó-, másrészt kevésbé jóindulatból el is nevezik kávéházi kommunistának, aki villámgyorsan tud kapcsolatot teremteni az emberekkel, s ezt a hasznos tulajdonságát a mozgalom ki is használja. Jár a spanyol polgárháborúban, a Szovjetunióban (ezekről az útjairól riportokban számol be), s 1945 után kulturális és népművelési megbízott lesz.

De ő sem kerülheti el kommunista belharcokat, Vladimír Clementisszel, Gustáv Husákkal, Daniel Okálival és másokkal együtt ő is megkapja a burzsoá nacionalista, akkoriban életbiztosítást nem igen jelentő jelzőt,

Mivel a kínzások alatt gyorsan megadják magukat, és minden elé kerülő dokumentumot aláírnak, így végül 10 évvel megússza a büntetést.

a költői lélek, akinek szavát sokan hallgatták, lassan a háttérbe szorult. Legjobb barátja, Clementis tragikus sorsa, akit a hatalom kegyetlensége miatt végeztek ki, mély nyomot hagyott benne. Gustáv Husák életfogytiglani büntetése és Ivan Horvát hosszas börtönéve még inkább megnehezítette a helyzetét. A történelem kegyes fordulata, Sztálin és Gottwald hirtelen halála után, új reménysugarat hozott, és Novomeský alig egy év elteltével szabadlábra került, de a szlovák földet még nem léphette át. Csak 1963-ban nyerte vissza teljes mértékben szabadságát, és versben próbálta meg kifejezni azt a belső vívódást, ami foglalkoztatta. Teréza Villa, a város közelében, a helyszín, ahol a gondolatai szárba szökkentek. Ám, mint Váci Mihály, ő is megmaradt az eszmék mellett, még akkor is, amikor a saját lelkiismeretével kellett szembenéznie. Az 1968-as katonai bevonulás után is képes volt megbocsátani Husákék hatalmaskodásait. Politikai pályafutása során parlamenti képviselő lett, és újra a Matica slovenská elnöke, ez a pozíció már nem volt idegen számára, hiszen korábban is betöltötte. Ám úgy tűnt, hogy a sors súlyos árnyéka már ránehezedett: lassan, de biztosan eltávolodott a közélettől. 1971-ben súlyos agyvérzést szenvedett, ami megpecsételte sorsát, és bár még öt évig élt, valójában már csak a múlt emlékeként létezett. 1989-ig még rendszeresen megjelentek válogatott kötetei, melyek közt az első verseskötete, a Vasárnap, már 1926-ban napvilágot látott. Számos jeles műfordító, mint Garai Gábor, Rónay György, Weöres Sándor, Károlyi Amy és Darvas János segített abban, hogy a magyar olvasók is megismerkedhessenek a költő gazdag világával. De a szavak, melyek egykor erőt adtak, most már csak a csendben rezdültek, ahogy az idő lassan elhalványította a hangokat.

Ahogyan Váci esetében a magyar irodalompolitika is tanácstalanul állt, úgy Novomeskývel kapcsolatban a szlovák irodalompolitikának sem volt világos irányvonala.

Még a szenicei múzeumot is bezárták, a budapesti emléktáblát eltüntették, de idővel világossá vált - a politikai maszlagot lehámozva -, hogy a XX. század egyik legkiemelkedőbb szlovák költőjéről beszélünk, akinek helye van a szlovák költészet legnagyobb alakjai között (a 60. születésnapján Paul Aragon és Ilja Ehrenburg is tiszteletüket tették).

Kései utódjaként Peter Bilý szavait idézve:

amely szeizmográfként érzékenyen rögzítette a közösség és az egyén civilizációs megrázkódtatásait és földrengéseit egyaránt, erőszakmentesen fejezte ki a modern hétköznapok szorongását és elidegenedettségét, parányi eufóriáit és feltűnő tragédiáit. Novomeský magába szívta az avantgárd poétikát, s pályája kezdetétől fogva a város és a városi ember költője volt. A városi élet színei közé tartozott az éjszakai élet, az utcák, a prostituáltak, a névtelen szobalányok, a tuberkulózisban haldokló barát, ahogy az alkohol és az erotika - Novemeský nem kormányozta magát a példamutató elvtárs pózába, de poétikájába beletartozik az önirónia, a bohém és a recesszió érzése is".

A költészet erejében viszont mindvégig, még az utolsó pillanatáig, mély hittel bízott: